Minden udvarias mélyirodalmi előhang helyett annyit: éppen kiskamasz státusát próbálgató fiam ritkán figyel föl olyan könyvre, amelynek nincs robot, harci gépezet, atomrobbanás, valamilyen kellemetlen ábrázatú posztmitológiai szörnyeteg vagy defenzív repeszgránátlegó a borítóján. Fisch Gábor László Rapandi és a váci remete című könyvére rögtön ráharapott, pedig négy, szintén kilencévesforma srác mereng rajta egy táncdalfesztivál-hajú leányka, egy bájos, búvárruhás tündérke, egy kolbászforma tacskó meg egy teljesen klasszikus zsánerű, nagy szakállú varázsló társaságában.
Ez a harmadik Rapandi-könyv (Rapandi és az elveszett szobor, Rapandi és a varázspálca az első kettő, ugyanez a kiadó, ugyanilyen igényes prezentáció), az első kettőből már ismert hősökkel. A stílus sem változott, szerzőnk nagypapaként mesél (a valóságban is, ahogy a könyvbemutatón elmondta), ebbe az attitűdbe pedig tökéletesen belefér egy kis ismeretterjesztés, például arról, milyen volt a régi, tárcsás telefon – nekem furcsa, hogy ezt magyarázni kell, de persze a saját fiam se tudja.
A szándék – a nagyszülők gyermekkorába beavatni az unokákat – nem válik erőlködéssé, vagyis nem temeti maga alá a történetmesélést, viszont bevonja azt kedves, megengedő bájjal. A mese pedig térül-fordul, ahogy illik, van benne varázslat, időutazás, egy kis pajtásság, egy kis bajtársiasság, egy kis előleg az első szerelem izgalmából – éppen csak a csipkelődés szintjén. A drámai fordulatokkal is ez a helyzet: nagy baja senkinek nem esik, annyi izgalomban van részünk, hogy a másnapi esti mesénél is érdekes legyen a dolog – Gerald Durrel léghajós mesekönyveinek van ilyen békebeli hangulatuk.
Az illusztrációkról: Bányai Anna visszafogott, monokróm világa a kacsintásnyi zöldekkel (úgy néz ki, tust használ – hol a krokiig laza, hol pilinckázósabb, de minden esetben letisztult és görcsmentes vonásokkal; egyedül Mijákónak, a macskának lett kicsit ijesztő a feje, bár ő épp megmenti a hősöket valami varázsköd beszívásával, nyilván koncentrál) jól passzol a kicsit álomszerű, nyugodt, nyár végi történethez.
Semmi tolakodás, annyi rajz sétál át a szövegen, amennyi oda kell, illusztráció és tipográfia összehangolt, gyermek, szülő, nagyszülő szemének is komfortos. Van ebben is valami a pár évtizeddel ezelőtti gyermekkönyvek világából – nincs az a vizuális túlingerlés, amely most bármelyik egészséges, életerős gyerekből hiperaktívat, diszkalkuliást, diszlexiást csinál. Az alkotók tudnak valamit, amit ma kevesen: ha mesélünk, néha levegőt is kell venni, mert ha folyamatosan kiabálunk, és minden oldalon fölrobban egy kamion, a gyerek sem jut lélegzethez. Kellemes, intelligens, nyugodt olvasmány esti meséhez és a gyermek saját kezébe egyaránt.
Fisch Gábor László: Rapandi és a váci remete, Magyar Napló, Budapest, 2017