Egyfajta művészeti zarándoklaton vehettünk részt, amelyben a zene, a képzőművészet és a hely szellemének szent dimenzióiban megérezhettük a világban az istenit és azt, hogy igenis győzött a fény, és minél több kellene belőle – mint Goethe mondta. De nem csak zengő és hódoló himnuszok voltak ezek, hiszen megszólaltak a régi mesterek az istenhit bizonyságával, az összhang nagyszerűségével, majd az istenkereső, kétkedő, a lélek idegszálait tépkedő kortárs zeneművek, amelyek talán megingatják hitünket vagy hitetlenségünket és kétségbe ejtenek, de a végén megsejtetik Istent, vagy a fájdalmas hiányát.
Szinte mind megteltek a koncertek helyszínei: a bazilika, a Boldogasszony-kápolna, s az újonnan épített koncertteremben sem maradt sok üres szék. És jól döntöttek a helyszínekről, hiszen Haydn a Megváltó hét szava a keresztfán zenéjéhez – amit a Keller vonósnégyes adott elő – kellett a kápolna belső barokkos tere. Steve Reich Rothko Chapelja a Szent Efrém énekegyüttes előadásában – vezényelt Rácz Zoltán –, posztmodern, ám finom hangzásával bejárta a bazilika gótikus íveit és fülkéit. Ez a darab, amit a világ egyik különös, végletekig egyszerűsített és sötét kápolnáját tervező Mark Rothko emlékére írt a zeneszerző, olyan, ami elmélyedésre, önvizsgálatra késztet Isten hajlékában, amit szinte csak egy épületté változtat a sok közül, hogy majd újból megszentelje a teret, amiben Istenre vágyakozik a lélek – amit Babits úgy írt meg a Psychoanalisis Christianában, hogy ,,mint a bókos szentek állnak a fülkében, / kívülről a szemnek kifaragva szépen, / de befelé, hol a falnak fordul a hátok, / csak darabos szikla s durva törés tátog: / ilyen szentek vagyunk mi!” És bizony mennyit kell még faragni a lelkünkön, hogy beállítson Isten a szobros csarnokába! De jó érzéssel töltött el, hogy az imádságokon is ott láttam azokat, akiket este a koncerteken – és ebben a pillanatban éreztem, hogy valóban egy közösséggé kovácsolódott a vendégsereg. Mi több, a szerzetesekkel is bátran lehetett beszélgetni, kérdezősködni a templomról, az arborétumról, a bencés regulát követő életről és Istenről is.
Majd vasárnap reggel Virágvölgyi István kurátor vezetett végig az Osztás 10×10 című fényképkiállításon, amelynek előterében szembesültünk tíz egymásra helyezett arccal, külön üveglapokon: a felfénylő sokarcú ember mindazok összessége, akik a Szent Márton-i
példát követik életükben. Remek kiállítás, remek gondolat – tíz ember történetét ismerjük meg tíz fényképen, és mindegyik arról szól, hogyan lehet méltóképpen helytállni az emberi közösségben úgy, hogy adunk és mindezt tudatlanul, természetesen –, ahogy Pál apostol rómaiakhoz írt levelében szól az Ige: ne engedd, hogy a gonosz legyőzzön, hanem te győzd le a gonoszt jóval.
Mind olyan emberek, akik jelképesen megosztják a rászorulókkal, az elesettekkel, a magatehetetlenekkel és a szegény sorsú embertársaikkal idejüket, erejüket, tudásukat vagy egész életüket: ilyen a koraszülötteken segítő orvos, a vak gyerekekkel foglakozó lovas terapeuta, a maguk közé Down-kóros iskolásokat befogadó osztály, a hátrányos helyzetű kamaszoknak fogódzót adó cigány fociedző, az öt saját gyermeke mellé még négyet örökbefogadó család, a szabolcsi falusiaknak munkát szervező evangélikus lelkész, a hallgatóival közösen fellépő színművész, a Kongóban dolgozó misszionárius szemorvos, a fővárosi időseket látogató gondozónő vagy a tanyasiak ügyes-bajos dolgaiban segédkező nyíregyházi rendőr is.
A fényképeket három fényképész, Balázs Attila, Hajdú D. András és Pályi Zsófia készítette. Arra törekedtek, hogy jelképes foglalkozások is legyenek a sorozatban, mint az orvos vagy a pedagógus, és jelenjenek meg Szent Márton-i elemek is, mint például a lovas terápiában a ló, vagy a rendőr képében a katona.