225 éve annak, hogy 1791-ben megszületett a magyar drámairodalom egyik legnagyobb alakja, Katona József. (Mikor utánaolvastam, döbbentem láttam, hogy 38 éves korában hunyt el, 1830-ban. Valami nem jól van mostanában, már a második olyan nagyszerű szerzőről írok rövid időn belül – az első Szilágyi Domokos volt –, aki épp 38 éves korában hunyt el. Csak az év végéig kihúzzam valahogy!)
Kíváncsian vettem kézbe újra a Bánk bánt, miközben erre a cikkre hangolódtam: eddig ugyanis ötször olvastam, köztük érettségire és egyetemi vizsgákra is készülve, ugyanaz a példányom van, gyűrött, szeretem. És persze tele van aláhúzásokkal, fontos szövegrészekkel, kiemelésekkel (tőlem, ahogy mondani szokás), az utolsó lapra gondosan feljegyzett oldalszámokkal, ahová lapozva ceruzával jelölt csodasorok fogadnak. (Arról nem beszélve, hogy az egyik, még épp elfogadható szóviccemet magammal és a novelláimmal kapcsolatban is éppen Katonának köszönhetem: „NKZs, a lézengő writter”.)
Szépen látszik, melyik olvasásnál mit tartottam fontosnak kiemelni a korábbiakhoz képest, és az is, mi volt ugyanaz mindegyik olvasáskor. Igen, a kultikussá vált, belénk égett sorokra gondolok, azokkal nem lehet betelni. Úgy szervültek ezek a sorok, mint a Himnusz vagy Az ember tragédiájának bizonyos passzusai. (És ez az ember, miután 24 évesen megírta, majd 28 évesen újraírta a Bánk bánt, majd elkesergett azon, hogy „Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni?”, 1826-tól Kecskemét főügyésze lett, és irodalommal nem foglalkozott tovább… Az is bolond, aki poétává, satöbbi.) Idézem őket is, de engedjék meg, hogy néhány kevésbé ismert, mégis bizsergetően találó sort mutassak először, hiszen előfordulhat, hogy önök sem emlékeznek éppen minden nagyszerű mondatra, akárcsak én: „Ej, ej, kegyelmes úr, vigyázz, vigyázz; mert / egy ilyen keszeg, sovány fiút az izmos / Bánk bán – bajúsza egy végére tűz.” (Erre – Biberach mondja Ottónak – például egyáltalán nem emlékeztem, az öt olvasás ellenére sem, szinte felkuncogtam, pedig.)
Aztán (a szunyókáló Mikhál mondja Simon testvérének, aki figyelmezteti, hogy megmosolyogják): „Ősz hajam vagyon, Simon, / jó lelkiesméretem: azért biz én / nem gondolok velek.” (Mi, 38 éves aggastyánok mindent tudunk az öregségről. És tényleg.) Vagy Petur bán dohogása: „Lévnyalóvá lettél dicső Árpád gyümölcse te?” (A szóhasználat – „vállat vonyít”, „székébe váncorog” – annyira kedves, hogy nem is mosolyog rajta az ember, csak valami béke és jóérzés tölti el. Nem?) Biberach végtelen cinizmusa („Egy herceg – egy királyi néne – egy / kereszt – arany lánc, mind egérfogók / az asszonyokra nézve”, „A férj se várjon / az asszonyának szívétől soha / többet, csak amit egy becsűletes / kalmártól: ez bármilyen szentűl is fel- / fogadja a kiválasztott jószáginak / a félretételét – mégis hazud – / egész örömmel adja által a leg- / elsőnek, aki érte többet ád”, „Kár illyen egy csinos főért, hogy a / velő hibáz belőle […] az ész hibázik, a fejecske kong”, vagy pedig: „Ott van a haza, / hol a haszon”) nem csak az erkölcsi ítéletet tartalmazza, hanem – érzésem szerint – azt a bevált szerzői trükköt is megjeleníti, hogy az író a gonosz szereplőkön keresztül kimondhat kényes, ámde őt mégis a kelleténél jobban foglalkoztató dolgokat. Vagy ott van az, ahogy Ottó megdicséri magát udvarlás közben, „magában”, vagyis hogy „félre”: „Helyessen / mondád, ravasz kölyök!”, ami annyira progresszív fordulat és szóhasználat (vesd össze az ügyeletes jópofákkal, amint csókot nyomnak saját bicepszükre, és azt mondják: „Imádom ezt a kölyköt!”), mintha kortárs darab volna a Bánk bán.
Ezek a sokadik első olvasat kellemes meglepetései… de ott vannak ugyanakkor a dübörgő sorok, amelyek, mint írtam, részünkké lettek az elmúlt éveink során. Hadd mutassam őket is! Hogy mikor hallgat Petur? „Majd amidőn egy nemzetség kipusztúl, / vagy csontjaimmal a meráni gyerekek / fognak tekézni – akkor.” A még bizonytalan Bánk bán a jó hírről-névről s az szép tisztességről: „Egy / ménkőcsapás ugyan letépheti / rólam halandóságom köntösét; de / jóhíremet ki nem törölheti.” Petur mondja az idegenekről: „Egy olyan teremtés, akinek nem ez / hazája – cinteremjeinkben a- / kinek lenyúgodott szülői nem / tevék le csontjokot, – ki gyermeki / játékainkban is nem osztozott volt, / bennünket az vajjon szerethet-é?”, majd később keserűen a jól ismert szalmalángtermészetről: „Aludj, / Mohón kilobbant hazafiság”.
Vagy ott vannak a manapság is megfogadható tanácsok: „Izmosodj meg, gondolat!”, „Munkálkodó légy, nem panaszkodó”. És végül a kultikus, nagy sorok: Tiborc monológja, vagy: „Ha / szorongat a szegénység, a pokolt / nem féljük – a mennyország sem jön olly / szép színben a szemünk elé”, és: „Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenki / szűkölködőnek?” Bánk keserű szavai ütnek és vágnak (és a legidétlenebb helyzetekben elhangzó szállóigévé váltak – sajnos): „Nincs a teremtésben vesztes, csak én! / Nincs árva más több, csak az én gyermekem!” És a király végszavai, amelyek némileg feloldozzák a feloldozhatatlant, és megnyugtatják a megnyugtathatatlan kedélyeket: „Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk – / előbb esett el méltán a királyné!”