A két világháború között az Erdélyi Fiatalok nyílt eszű tagjaként éppúgy a szellem megbecsült embere volt, mint a bécsi döntés utáni – a magyar politikában (parlamenti) szerepet vállalt – években. Bizonyos korábbi „bűnei” (nemzetiségpolitikai cikkei, a Nemzetiségi jog és politika című könyve, az Országházban elmondott beszédei stb.) miatti megvesszőzése után könyvesbolti eladóként szolgálta a munkásosztályt – a Kriterion Kiadó kolozsvári szerkesztőségébe kerülve valódi szellemi munkát végezhetett.
Az unitárius egyházban való tevékenykedése mellett – kétszáz évre visszamenően a Mikó család egyes tagjai biztosították/biztosítják a jogtanácsosi hátteret – olyannyira jutott ideje a könyvírásra (a megbecsülendő múltban ott a jövő) és a nemzetiség gondjaiban való elmerülésre – nem új téma! –, hogy szakértelmét a politika is igénybe vette. Ő, a kitaszított, a megfigyelt (a korábban beszervezett) tanácsokat adott a román államvezetésben nagy súllyal jelen lévő Fazekas Jánosnak.
Megzavarodott, jóhiszeműen „megtévedt” – az alkalmazkodást is népszolgálatként értelmező – ember? Inkább fölfordult világ! Ebben a zűrzavarban – a kommunista eszme sajátságos fölfogásában és a véle igazolt megvalósításban – ember legyen a talpán, aki tudja a cselekvés irányát. Reálpolitikusként viselkedni és ténykedni úgy, hogy közben a nyakunkat szorítja a kötél – nem kis próba. Annak nem annyira, aki fiatal jogászként a „kolozsvári aranyifjak” életét élte; de annak igen, aki a a bukaresti pártirodában (harmincas évek) kezdte ellesni az alkalmazkodás módozatait; és annak ugyancsak, aki az unitárius gimnázium katedrájáról tanítván szemnyitogató cselekedetében nemzetiséget (magyarságot) erősítő szolgálatot érzett.
S akkor az 1948 utáni esztendőkről ne beszéljünk! Ám a hányattatás évei Mikót úgy megerősítették, hogy a nem mindennapi szellem azt gondolta, hogy akkor válik igencsak hasznossá, ha az övéi köréből bizonyos dolgokat elárul az arra kíváncsiaknak. Gyönge volt? Félt? A családját akarta megóvni? Furcsa módon népszolgálatot látott a Securitatéval való együttmunkálkodásban? Cserbenhagyta az a józan bölcsessége, amely az orosz hadifogságon keresztül a különböző kisebb-nagyobb megpróbáltatásokig mindentől megóvta? Elesett az erkölcs ama síkján, amire – hihetetlen munkabírással – mindig is támaszkodni akart?
Az égő szemben ott lobogott valaminő különleges fénycsóva. Magam is sokszor láttam ezt a vibrálást, hiszen első erdélyi utamon, a hatvanas évek végén ő kísért végig a Házsongárdi temető történelmi nagyjainak sírjai közt. A könyvesbolti eladótól egyetemi tankönyvet vásároltam. Amikor a kezébe adtam a Dávid Gyulával közösen szerzett Petőfi Erdélyben című könyvükről írott kritikámat, ugyanúgy megcsillant valami a tekintetében, mint amikor, jóval később, egy torockói látogatás során a kishaza megtartó erejét hangsúlyozta.
Akarom, nem akarom, Mikó Imre éppúgy a szívem közepe volt – csak a Garabonciás költőjénél valamivel kevésbé –, mint a szintén „megtévedt” Szilágyi Domokos. Besúgói tevékenységével szembesülni – noha a rendező el nem ítélte, de föl sem mentette nemtelen „munkálkodása” alól –, számomra annyi, mint szívbe a tőr! Domokos János, a kitűnő dokumentarista két órán keresztül faggatta eme különleges – írónak is, politikusnak is elsőrangú – szellemi ember életművét. Pályát rajzolt, személyes történelmet rajzolt, stratégiát rajzolt. Képpel – korabeli mozgóképekkel (Fadrusz Mátyás király szobrának a leleplezése, Horthy bevonulása, stb. –, s nemkülönben írásos és szóbeli, számtalan kortársi vallomásra épült dokumentumokkal.
Szerencsésen megtalálta a mesélő történelem fókuszát, a kíváncsian kérdező riportert abban a személyben – a történész Stefano Bottini egyben a film szakértője –, aki több ezer oldal (még mélységében teljesen nem is föltárt) jelentés fölkutatásával a legtöbbet tette a téma minél nagyobb körben való megismertetéséért. Az ember és a politikus tegnapi és mai pályaképét, hihetetlen pontossággal, a témában bennfentes kutatók, a történész Bárdi Nándor és a levéltáros Bandi István vetítették elénk. Ahogyan a szászok – így Bárdi – mindig az aktuális hatalom mellé álltak, alighanem Mikó is az alkalmazkodás eme fajtájában látta a romániai magyar közösség boldogulását.
Bottini természetesen az életpálya egy-egy állomását ecsetelte is, kiegészítvén az önéletrajzi jellegű kötetből – A csendes Petőfi utcából – és az egyes levelekből való fölolvasások (idézetek) hangsúlyos passzusait. A közösség történelme és a személy történelme tehát – a kétségkívül meglévő homályok ellenére – a maga csupasz „teljességében” állt előttünk. Kép (megannyi dokumentumfotó) és hanganyag – a fölzaklatóan szólt (énekelt) szovjet himnusszal stb. – úgy harmonizált egymással, hogy valódi korba helyeztetett egy „nem valódi”, mert a szellemi ember életpoklának az árnyait mutató „történés”.
A dokumentumokhoz, történelmi és levéltári adatokhoz, jegyzőkönyvekhez, a hitelesség bástyájához ragaszkodó szakemberek, kutatók elbeszélései jelentik a film alapját. Nélkülük aligha lett volna hiteles a Mikó Imre személyes sorsát és politikusi pályáját a maga ellentmondásaiban is elevenül láttató fölidézés. Ám a szubjektív emlékezések ellenére ugyanolyan érdekesek a kortársi vallomások. Egész sereg emlékező – író, filozófus, történész, újságíró, egyetemi tanár, orvosprofesszor, fotóművész, teológiai tanár, valahai tanítvány, családtag, rokon – adja tudtunkra, hogy a „megtévedés” ellenére is minő érték az életmű.
Többen azon meditálnak, hogy mi volt A bércre esett fa írójának politikai hitvallása – Cseke Péter: Mikó maga volt a „bércre esett fa”, a regényben saját magát írta meg –, s volt aki (Pomogáts Béla, Kányádi Sándor) hasznosnak vélte a hatalommal való „beszélgetést”, az író ilyesféle tevékenységét. Többen az ilyen magatartást nem tartották szerencsésnek. Ez utóbbiak közé tartozott makulátlanságával a börtönéveket nem kis megpróbáltatás gyanánt átszenvedő Dávid Gyula. Övé a főhajtásunk, hiszen mindannyiszor nemet mondott minden beszervezési kísérletre.
S bárhogyan is fáj a szívünk a megtévedt, vagy az ilyesfajta alkalmazkodást a népszolgálat valamely fajtájának tekintő Mikó Imre iránt, Szász Zoltán mutatott rá arra, hogy ebből a történetből nem lehet kikapcsolni az erkölcsi kérdést.
A Túlélés vagy népszolgálat? pergő erejű, dinamikusan vágott, kortörténelmi film. Az író-rendező, Domokos János a többértelmű, „kusza” valóságot mint lehetséges „tárgydokumentumot” állította elénk, a közös igazság igézetében, egyik álláspontnak sem kedvezve. A megejtően szép képek – a fény útja külön tanulmányt érdemelne – Dömötör Pétert (operatőr), Domokos Mihályt és Egeres Katalint (kamera) dicsérik. (IKONOFIL produkció, 2015)