Nemrég a játszótéren agonizáltam a gyerekekkel, és mivel ügyes gyermekeim vannak, akik elég gyakran eljátszanak magukban és egymással, módomban áll mindenféle megfigyeléseket tenni. Ezeknek a megfigyeléseknek egy része az anyukákra irányul, de most ennek a kifejtésére sincs tér és idő itten, meg lehet, nem is volna ildomos. Ezért hát másfajta megfigyeléseket is tettem, két kiskamasz beszélgetését hallgattam végig, akik közül az egyik, óh, irgalom atyja, ne hagyj el, egy könyvet olvasott a minap, amelyiknek főhőse (ha jól értettem), egy bizonyos Ben, aki át tudott alakulni úgynevezett Óriásszaurusszá meg Sugárrájává meg Nagyfaggyá, a gonosz Csúcsvér és a magyar fordítót megoldhatatlan feladat elé állító DNAlienek elleni ádáz küzdelmének hevében. Kicsit csalok, mert a könyvet történetesen ismerem – ez elég gyakran előfordul velem –, különben nem tudtam volna ilyen pontosan leírni ezt a bárgyú történetet. A könyvben szerepelnek arcra tapadó űrlények (igen, ez egy nagyon új motívum), mindenféle át- és visszaalakulás, de még szerelem és önfeláldozás is. Sajnos, mindezt onnan tudom, hogy magam is olvastam a könyvet, szegény kissrác ugyanis, bármennyire izgalomba hozta a téma, olyan ügyetlenül (bár fölötte lelkesen) mesélte ásítozó és folyton másfelé bámuló barátjának, hogy abból nem sokat lehetett megérteni.
Nyomban eszembe jutott egy kellemetlen emlékem, valamikor középiskolás koromból, mikor egy hasonlóan vehemens, nem is jó barát, hanem távoli ismerősöm elkapott a székelyudvarhelyi strandon, és közel három órán keresztül mesélte el a legapróbb részleteket sem kihagyva, bár bődületesen idegesítő és unalmas modorban az amúgy zseniális Brian élete című film – tartalmát. A humoráról egy szót sem szólt, valahogy az nem esett le neki, és a három óra elteltével, amikor végre békén hagyott, és úszhattam egyet a közben szénné égett hátamat hűsítendő, könnyes szemmel tettem fogadalmat, hogy ha van film, amit SOHA nem nézek meg, az a Brian élete, mert bizonyára borzasztóan unalmas. (Aztán megnéztem, és még egyszer, és még ezerszer, és azóta a rajongója vagyok, de sohasem mernék arra vállalkozni, hogy egy szerencsétlen ismerősömnek elmeséljem a… tartalmát.)
Emlékeznek még a 111 híres külföldi regény, 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz, 55 híres opera, s a többi című kiadványokra? Nem mondom, hogy érettségi vagy egyik-másik egyetemi vizsga előtt nem volt hasznos átfutni a nyögvenyelősen fogalmazott tartalomismertetőket, de ha az ember csak úgy elolvasott párat közülük, biztosan nem értette meg, mi a fenéért olyan nagy írók ezek, ennyi bárgyúsággal a tarsolyukban.
Igen, ki kell mondani, hogy az emberek nem képesek elmesélni egyes történetek, filmek, könyvek tartalmát (még a szakemberek sem). Én sem vagyok képes erre (a recenzióimban ezért sem mesélek el soha tartalmat, csak értékelek vagy idézek – mert nem menne: látom másokon, akiknek szintén nem megy, ám mesélnek).
És igen, azt hiszem itt – és ennyi – a kulcs. Bele kell nyugodnunk, hogy egy mű eredeti, kezdetektől fogva meglévő zsenialitását éppen a tartalomismertetéskori, vagy annál valamivel mélyebbre menő beszélgetések során el nem mondható apró finomságok és ínyencfalatok adják.