Az idősebb nemzedék – személyes véleményétől függetlenül – betéve ismerte a munkáit. A negyvenes-ötvenes-hatvanas években születettek kapásból, szinte gondolkodás nélkül elkezdték sorolni a filmjeit. A legtöbben a Mamma Rómára, a Teorémára és persze a vidám erotikával és kaján mozgóképes iróniával megfilmesített „felnőttmese-antológiáira”, a Dekameronra, a Canterbury mesékre és Az Ezeregyéjszaka virágaira emlékeztek – nemcsak a címekre, hanem jelenetekre, képekre, sőt többször még arra is, hogy ők hogyan és kivel látták annak idején. Egy művelt, diplomás nő lenyűgözésének és elcsábításának szándékával zuhogó esőben, elromlott esernyővel, első randira igyekeztek éppen, vagy egy cigarettafüstös filmklubban érezték a szabadság szelét a hajnalig tartó beszélgetések során – mint később kiderült, beszervezett jó barát III/III-asok hol aktív, hol passzív közreműködésével.
A fiatalabbak, életkorban egyre távolodva az eredeti bemutatók dátumától, már egyre kevesebbet tudtak róla vagy életművéről. A középiskolában vagy az egyetemi tananyaghoz kapcsolódó filmvetítések során azért még előkerült az Oidipusz király vagy a Médea. A Máté evangéliumát pedig mindenki vagy féltucatszor nézte végig bejgliillatú karácsonyestéken, noha az több esetben új felismerés volt – nekem, a kérdezőnek köszönhetően –, hogy bizony ezt a filmet is ő rendezte, és ebben szerepel az a csodálatos és értelmezési rétegeiben végtelenül összetett jelenet, amikor János megkereszteli Jézust Wolfgang Amadeus Mozart Szabadkőműves gyászzene című művének zenéjére.
És a Salò, avagy Szodoma 120 napja, Sade márki hasonló című „kísérleti regényének” adaptációja, ez a méltán hírhedt enciklopédiája az emberi ocsmányságnak és a mindenkori diktatórikus hatalom önmagából kifordult pokoli világának. Ezt mindenki ismerte, életkortól függetlenül. Mindenki ismerte, de nagyon kevesen látták, vagy az elviselhetetlenül undorító képsorok miatt, vagy azért, mintha csak a film megnézésétől ők maguk is bemocskolódtak volna. Külön, pszichológiai szempontokat is aktívan felhasználó tanulmányokat lehetne arról írni, milyen ennek a műnek a hatástörténete – azok között, akik nemcsak hogy nem látták soha ezt a filmet, de még a lehetőségtől is kategorikusan elzárkóznak.
Eddig csak a filmekről beszéltünk, Pasolini életművének csak egy részéről. Különböző műfajú írásai, forgatókönyvei, regényei, esszéi és versei hiába jelentek meg az elmúlt években szép kiállítású könyvek formájában a Kalligram Kiadó gondozásában, ezek valahogy nem jutottak el a szélesebb olvasóközönséghez, hatásuk szűk körű maradt, mintegy értelmiségi magánügy.
Talán eljárt fölöttük az idő, talán már nem érdekesek annyira, mint korábban, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. Ahogy Pasolini klasszicizálódott, úgy szorult vissza személye, munkái és hatása is. A múlt része lett, egyszerre egyre homályosabban és egyre akadémikusabb referenciaként. Pedig csak negyven éve annak, hogy – azóta is tisztázatlan körülmények között – meggyilkolták…