– Sokan úgy tartják: jelentős részben az írók „csinálták” a forradalmat a Bajza utcában.
– Meggyőződésem, hogy a Magyar Írószövetség 1956-tal vált azzá, ami. A reformok, majd később a forradalom és a demokrácia eszméi mellett való következetes kiállásával olyan tekintélyre tett szert, ami kitartott egészen a rendszerváltásig (gondoljunk csak például a nyolcvanas évek parázsló és a hatalom által rettegett közgyűléseire). De fordítva is igaz: a forradalom nem azzá vált volna, amivé, ha egyik meghatározó szellemi iránytűje nem az írószövetség lett volna. Lapja, az Irodalmi Újság 1953-tól mindinkább a változásokat sürgetők fórumává vált. Október 23-án röplapot bocsátott ki az írók kiáltványával, amely a magyar nemzet követeléseit fogalmazta meg. November 2-i, forradalmi számában a szövetség nyilatkozata köszönti a forradalmat, s elítél minden önbíráskodást. De ebben a számban olvasható először Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse is; Déry Tibor, Füst Milán, Kassák Lajos, Németh László, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Tamási Lajos és mások forradalmat éltető írásai mellett. Szervezetünk Bajza utcai székháza a forradalom egyik szellemi bázisa volt, amelynek falán 2006 óta a hősi halált halt fiatal költő, Gérecz Attila emléktábláját is minden évben megkoszorúzzuk.
– Ám a bátorságnak hamar meglett a böjtje…
– A fegyveres ellenállás felszámolása után a Kádár-kormány hajtóvadászatot indított a szellemi vezetők, így az írók ellen is, akik azonban a végsőkig kitartottak – ez fejeződött ki a december 28-i taggyűlésen, illetve az ott elfogadott Gond és hitvallás című nyilatkozatban is, amelyet Tamási Áron fogalmazott. Ebben szerepel: „Meg kell hát szereznünk a nemzeti függetlenséget; s a népi önkormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat.” Ám a diktatúra gépezete természetesen nem hagyta annyiban a dolgot. A kádári megtorlás egyenes következménye lett aztán az írószövetség feloszlatása, majd 1957 őszén az európai méretű tiltakozást is kiváltó úgynevezett kis és nagy íróper, amely börtönbe juttatta Varga Domokost, Tóbiás Áront, Fekete Gyulát, Molnár Zoltánt, Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és Tardos Tibort. Sokan mások – így Örkény István és Tamási Lajos – tilalmi listára kerültek, elveszítették az állásukat, írásaikat nem közölték. És akkor még nem is beszéltem az akkori fiatalokról, az 1956-ban szabadult „váci füveskertiek” néven elhíresült költőkről: Kárpáti Kamilról, Béri Gézáról, Tóth Bálintról, Tollas Tiborról, Szathmáry Györgyről, Gérecz Attiláról. Vagy a Kossuth téri vérengzés szemtanúiról és sebesültjeiről: Ágh Istvánról, Bella Istvánról, Ferdinandy Györgyről. A verseikért és helytállásukért bebörtönzött Buda Ferencről, Eörsi Istvánról, Obersovszky Gyuláról, Páskándi Gézáról, az internált Pomogáts Béláról. Az egész ötvenhatos nyugati íróemigrációról, amelyből sokan csak a rendszerváltás után települhettek vissza hazájukba – legutóbb a nemrég nyolcvanadik születésnapját ünneplő Makkai Ádám. Csoóri Sándor hosszú évekig nem szerepelhetett sem a rádióban, sem a televízióban. Nagy Lászlónak és Juhász Ferencnek 1965-ig nem jelenhetett meg új kötete.
– Lehet azt mondani, hogy a diktatúra bosszújából?
– Ez egyértelmű; s a saját szemszögükből nézve érthető is. Ám a kulturális szférán belül is fokozottan büntették az irodalmárokat. Nem tudok még egy olyan kulturális intézményről, amelyik olyan enigmatikusan összeforrt volna a forradalommal, mint a Magyar Írószövetség.
– Gondolom, a kerek évforduló a szokottnál is jobban megmozgatja a szövetséget.
– Decemberben emlékbizottságot is alakítottunk, hogy a hatvanadik évfordulót a jelentőségéhez méltó módon megünnepeljük. Ennek a grémiumnak a tagjai: Lezsák Sándor, Salamon Konrád, Kiss Gy. Csaba, Erős Kinga és jómagam. Csatlakozva az országos kezdeményezéshez, a magunk köreiben mi is emlékévet hirdettünk, amelynek során számos programot kívánunk lebonyolítani. Nyilvánvaló ugyanis, hogy idén nem merülhet ki az ünneplés a szokásos október 23-i megemlékezésben.
– Milyen programok kerültek szóba?
– Reprezentatív albumok megjelentetését, kiállításokat, szavalóversenyt, konferenciát, rendhagyó irodalomórákat tervezünk, fiataloknak szóló irodalmi és zenei pályázatokat szeretnénk meghirdetni. Folytatódik nagysikerű, Versek szódával című sorozatunk, csak éppen most ötvenhatos alkotókkal. Régi nagy álmom megvalósítását, az 1956-os virtuális emlékszoba beindítását is erre az évre tervezem internetes portálunkon. Ehhez az arculati elemek és a technikai háttér kidolgozása ugyanolyan fontos, mint a muzeológiai tartalom összeállítása és a digitalizálás folyamatos biztosítása. Terveink szerint októberben, a közös sors és a szabadság kivívásának jegyében együtt ünnepelünk majd a közép-európai írószövetségek vezetőivel is.
– Nagyratörő, összehangolt organizációt és logisztikát igénylő tervek. Van erre kapacitása a szövetség csekély létszámú apparátusának?
– Nyilvánvaló, hogy ezekhez a nagy ívű programokhoz kiváló külső szakembereket és jó szervezőket is meg kell nyernünk, mert az írószövetség adminisztrációja és humánerőforrása egy ilyesfajta sűrű emlékév lebonyolításához nem elegendő.
– És úgy sejtem, a költségvetés sem áll rendelkezésre.
– A rendkívüli alkalom rendhagyó megoldást kíván. Úgy gondolom, az írószövetséget ötvenhatos történelmi múltja méltó ünneplésre jogosítja. Bízom abban, hogy a kiemelt feladathoz sikerül kiemelt anyagi forrást is találnunk, s nem csupán egy pályázó lehetünk a sok közül. Máskülönben lényegében nélkülünk múlik el az emlékév, amit egyelőre elképzelhetetlennek tartok.