Érdekes lenne az egyes művészi életművek összevetése egyszer abból a szempontból, vajon sűrű irányváltás vagy következetesség jellemzőbb-e rájuk. És ha az előbbi, akkor a váltások valódi fordulatot jelentenek vagy ugyanannak a kérdésnek a vizsgálatát egy másik aspektusból.
Haris László kamarakiállításának anyaga különböző technikákat és témákat vonultat fel a fotográfus ezredforduló óta készült műveiből. Legjellemzőbbek ebből az időszakból a panorámaképei, amelyek a jól ismert festményhez, a Feszty-körképhez hasonlóan a teljes, 360 fokban látható horizontot varázsolják elénk.
Haris az általa ábrázolni kívánt látóhatárt – amelynek alapja nemcsak kül-, hanem beltéri téma is lehet – „kiegyenesítve”, számos képkockából összeállítva tárja elénk. A létrejövő egész így már természetszerűleg nem lehet egyetlen időpillanat vagy csupán néhány másodperc leképezése, hiszen a „nyersanyagként” használt képsorozat elkészüléséhez több időre van szükség. A fotográfus ezt nem áthidalandó problémaként kezeli, hanem gyakran tudatosan játszik annak lehetőségével, hogy egy mai fotó ezáltal – a középkor festményeihez nagyon hasonlóan – teljes történetet meséljen el. Így tesz a Búzaszentelés Csíkszentdomokoson című fotó esetében is, ahol a közösség a kép több pontján is megjelenik, a fotós ezáltal a liturgia több mozzanatát is bemutatja.
Az az ünnepélyesség, amely a panoráma magától értetődő velejárója, képes az egyszerűbb témák áthangszerelésére is. A Homoródalmási önarckép pusztuló háza és udvara számos turista vagy akár fotóművész keze nyomán a magyarság, a vidéki életforma vagy a hagyományok pusztulásának szimbóluma lenne csupán. Azzal, ahogy Haris belehelyezi magát ebbe a környezetbe, egyáltalán hogy belép a kép terébe, a szolidaritás és együttérzés mellett a folytatás lehetőségét, tényét, parancsát is kifejezi.
A cikk elején emlegetett azonos nyomvonal követésére Haris László témagazdag életműve is remek példa. A „makrokozmosz a mikrokozmoszban” kérdése pályája első szakaszában olajfestmények néhány centis részletének felnagyítására, ezáltal rejtőzködő holdbéli tájak „előhívására” indította. A látszólagos témabeli távolság ellenére akkori fotói is rokonságot mutatnak többek közt a kiállításon látható Önarckép Dénes Ibolyával című panorámaképpel, ahol a hagyományos parasztház 360 fokban látható rendezett beltere az önmagával és a világgal harmóniában élő ember univerzumának jelképe.
Még egyértelműbb az életmű kontinuitása a Vizsolyi biblia-sorozatában, ahol Haris e szimbolikusan is kiemelkedően fontos könyvünk lapjainak részleteit – van, hogy egyetlen szavát – nagyítja ki. Minden apró részlet többes értelmet nyer ezáltal: ilyen közelségből a betűk kontúrja nem tiszta, jól láthatóvá válik a „hordozóanyag”, a papír felületének sűrűsége, durvasága, ugyanakkor a festéken úgy csillan a fény, mintha a mű éppen most került volna ki a nyomdából.
E sorozat koronája ugyancsak egy panorámakép: a vizsolyi templom belsejében körbehordozott tekintetünk egyszerre fogadja be Károli Gáspár fordítását, az egykor lemeszelt, középkori freskótöredéket és a fal mellé helyezett, kissé megdőlni látszó nemzeti zászlót.
Haris László, művészileg, intellektuálisan és morálisan egyaránt kiemelkedő alkotónk opusának darabjai november 12-ig tekinthetők meg Budapesten, a Fészek Galériában.