A Tarzan legendája olyan, mintha a képzeletbeli Tarzan születése és a szintén képzeletbeli Tarzan visszatér – vagy Tarzan bosszúja, vagy Tarzan és a gyémántbánya titka, ízlés szerint – filmeket egymással párhuzamosan néznénk meg két egymás mellé tett mozivásznon. A film jelenidejében Tarzan (Alexander Skarsgard) már nem a dzsungel ura, hanem az angol arisztokrácia visszahúzódó, illedelmes és megbecsült tagja, Londonban és környékén leginkább John Clayton néven ismerik, a róla szóló legendák pedig sikerhajhász plakátokon tűnnek fel, de hősünk mindettől elzárkózik.
Ehelyett boldogan él feleségével, Jane Claytonnal (Margot Robbie), vagyis élne, és az első sikertelen gyermekáldás után a második próbálkozást tervezgetnék, ha nem futna be váratlanul az angol miniszterelnökhöz II. Lipót belga király tiszteletteljes levele, amelyben felajánlja vendégszeretetét virágzó kongói gyarmatán – csak és kizárólag John Claytonnak.
Ő húzódozik, nem akarna menni, véleménye szerint „Afrika tikkasztó hely”, jó neki reggelente az angol ködöt harapnia, de az amerikai követ (Samuel L. Jackson) és gyermekkorát szintén az afrikai kontinens gyarmatain töltő neje rábeszélik. El is indul a kis társaság, különböző tervekkel szívükben és tarsolyukban: Jane visszatérne gyermekkora helyszíneire, újra együtt ücsörögne a törzs tagjaival a tábortűz körül, belga sört iszogatna a vályogkunyhók között, George Washington Williams – ő az Egyesült Államok nagykövete – pedig egy diplomáciailag nehezen védhető titkos küldetés során leleplezné a belga gyarmatosítók embertelen módszereit és napi gyakorlatát.
Ahogy pedig elhangzik Kongó neve, és közeledünk úti célunk felé, a szereplőkből előtörnek a régi idők emlékei – ez a szál a képzeletbeli Tarzan születése című filmünk. Látjuk, ahogy a bébi John édesanyját elemészti a kegyetlen dzsungel, édesapját ripityára verik a gorillák, majd pedig egyikük anyai érzelmekkel magához veszi a kis csurdé kölköt, nevelgeti, tanítgatja, mígnem felnő, kiállja a majomvilág próbáit, megtanulja az összes arrafelé éldegélő állat nyelvét és végeredményben ő lesz a dzsungel királya, vagy ahogy a környéken élő törzsek félik, a dzsungel rossz szelleme.
Ám nem állunk meg itt, a meghívás blöff, csapda, amit a kifinomult modorú, céltudatos és ezt némi szükséges kegyetlenséggel és rohadéksággal keverő belga köztisztviselő, Leon Rom (Christoph Waltz) eszelt ki. Ugyanis a belga királynak a nagy gyarmatosító hévben nem kicsit megnövekedett az adósságállománya, Belga Kongó pedig ezt már nem tudja rabszolgákkal és elefántcsonttal fedezni, kell tehát egy új és mindennél értékesebb trópusi nyersanyag. Ez pedig a gyémánt.
A gyémántra viszont egy kegyetlen és vad törzs vigyáz, kitermelése így nehézségekbe ütközik. A gordiuszi csomó ellenben hamar átvágható: mindössze a fiát annak idején kegyetlenül péppé verő Tarzanra van szüksége Mbonga törzsfőnöknek, hogy megnyissa bányája kapuit Leon Rom és a pénzéhes belga kereskedők és zsoldosaik előtt. Az alku megköttetik, John/Tarzan belesétál a csapdába, a dzsungel pedig életre kel. Erről szól nagyjából a Tarzan legendája.
Alexander Skarsgard Johnja szűkszavúan és szinte minimalista arcjátékkal egyszerre titokzatos és egyszerre olyan figura, akinek elhisszük, hogy felnőtt fejjel már akadnak némi nehézségei az emberek közötti szociális interakciókkal, és szívesebben ugrál a fák között, vagy verekszik életre-halálra egy gorillával, mintsem részt vegyen egy elegáns teapartin. Margot Robbie Jane-je is szépen hozza a kettősséget: az intelligens úrihölgyet és a dzsungel szélén nevelkedett kőkemény amazont. Samuel L. Jackson vérprofi a kiégés határán lévő, öregesen lihegő exkatona és exindiánvadász szerepében, akit igazán már csak annyi hajt, hogy élete megannyi vériszamos bűne után valami jót is tegyen, nem birodalmi, hanem humanitárius szempontból.
És végül Christoph Waltz, a későn felvezetett színészzseni, ő megint egy olyan negatív figurát játszik, amelyik egészen apró gesztusokból és kézmozdulatokból tudja megteremteni karakterét, a belga király lojális és eminens helyi emberét – olyan alak ő, aki nem egy negatív, nem egy gonosz antagonista, egyszerűen csak más szempontok és érvrendszerek mentén van motiválva, mint pozitív címszereplőnk és holdudvara. Christoph Waltz Leon Romja olyan figura, akire nehéz egy mese gonoszaként gondolni, a fináléban bekövetkező halála semmit sem vált ki belőlünk, csak elfogadjuk, hogy ebben a helyzetben ez szükségszerű volt.