Vannak olyan nevek, amelyek ritkán okoznak csalódást. Joel és Ethan Coen mint forgatókönyvíró? A Véresen egyszerű, a Fargo, A nagy Lebowski, Az ember, aki ott se volt, a Nem vénnek való vidék vagy az Egy komoly ember című filmek után nevük garancia a minőségi szórakozásra. Hát George Clooney mint rendező? Őt elsősorban színészként és a Nespresso reklámarcaként ismerjük, de az Egy veszedelmes elme vallomásai, a Jó estét, jó szerencsét! vagy A hatalom árnyékában című rendezései bármikor újra megnézhetők.
És az sem adhat okot semmiféle gyanúra, hogy a Suburbicon – Tiszta udvar, rendes ház forgatókönyvét a Coen testvérek bő harminc évvel ezelőtt írták, majd fiókba süllyesztették, és noha bizonyos elemeit felhasználták más filmjeikben, egészében nem láttak benne elég fantáziát.
Az idealizált ötvenes években vagyunk, egy idealizált amerikai kertvárosban – ez Suburbicon –, kicsit sem idealizált társadalommeteorológiai jelentések közepette. Az egymás szomszédságában lakó fekete és fehér bőrű, középosztálybeli családok párhuzamosan végigvitt története az elején finom játékvezetéssel és jelzésekkel, majd egy képzeletbeli lejtőn egyre nagyobb sebességgel az egyre didaktikusabb társadalmi allegória felé száguld.
Ezzel persze nincs baj, mert úgy igaz, ahogy a fekete betűk a fehér papíron. Baj inkább azzal van, hogy egy Coen-filmben ennél jóval többet tudunk meg az emberről mint olyanról, és a filmidő alatt pont ettől a fekete-fehér szemléletmódtól távolodunk el annyira, amennyire csak lehet – például a cinikus okosság és gunyoros emberismeret felé.
Ez most nem sikerült. Clooney ügyes rendező ugyan, színészvezetésben egészen mesteri – Matt Damon és Julianne Moore végig remekel, Oscar Isaac biztosítási nyomozója pedig az év egyik legjobb mellékszereplői alakítása –, de a világról és annak dolgairól nincs összetettebb mondanivalója, csak pár árnyalatnyi fekete és fehér, az is „csak” hozott anyagból.