A Magyar Állami Népi Együttes zenekara olyan szívvel-lélekkel játszik, mint mindig, így a zene nemcsak keret az új, Kodály és Bartók műveire épülő Tánckánonban, hanem sokszor főszereplő. A Háry János dallamai, a Kállai kettős, a Psalmus Hungaricus, az op. 3 és az op. 11 zongoradarabok vagy az Esti dal: gyönyörűen szólnak az ország egyik legjobb akusztikájú színpadán. Ínyencségek is vannak, mint az egyszerre hat ütőgardonnal elkövetett ritmusorgia vagy a férfikarra alkalmazott sámánének.
Szűcs Edit jelmezei egyszerre funkcionálisak és látványosak, mint mindig – minden asszony és férfi irigykedhet a viseletekre, amelyeket még emberi lényekre terveztek, nem androgün földönkívüliekre.
A Magyar Állami Népi Együttes tagjai virtuóz módon ropják, mint mindig, de hát nekik ehhez színpadra sincs szükségük, ők a súlytalanság állapotában, fejjel lefelé is úgy bokáznának, hogy porzana bele a vákuum. Az érdekes itt az, amikor nem néptáncolnak.
Mihályi Gábor rendező-koreográfus rítusokat, lírai-asszociatív képeket, katartikus kinyilatkoztatásokat akar színre vinni. Valóban sok mindenre asszociálhatunk a látványos képek előtt, a tánckar fegyelmezetten, illedelmesen, olykor – ha néptáncolhatnak – kirobbanó erővel és játékkedvvel hajtja végre az instrukciókat. Konkrét dramatizált népszokást, népi rítust nem látunk. Amit látunk, mind a rendező-koreográfus olvasata, értelmezése, lábjegyzete.
Sajátos eklektikát eredményeznek a kortárs táncos elemek. Egyszer úgy érzem, hogy jazzbalettosok vagy egy jógacsoport bemelegítését látom, máskor mintha a Jézus Krisztus szupersztár kellemesen hajlékony hippijei lazítanának a sivatagban. Zseniális táncosaink minden erőbedobással igyekeznek a koncepciónak megfelelve egyik pillanatról a másikra néptáncosból Bozsik Yvetté vagy Góbi Ritává változni, majd vissza.
A Magyar Állami Népi Együttes láthatóan keresi magát. Hatalmas tisztelet illeti őket a kérdésfeltevések bátorságáért. Hatalmas tisztelet illeti őket azért, hogy nem érik be annyival: autentikus ruhákban autentikus táncokat ropnak a színpadon. Többet akarnak: misztériumot. A misztériumdráma, a dramatizált népszokás sok mindent elbír, dramaturgiája, narratív technikái sok mindenre használhatók. A számtalanszor bizonyított, nagyszerű csapat kérhetné olyan színházi szakemberek, dramaturgok segítségét is áldozatos munkájához, akik jól ismerik a magyar drámai tradíciót, és komoly tapasztalatot szereztek már azok modern színpadra állításában. Addig is óriási örömre ad okot, hogy egyáltalán érvényes problémaként merül föl a kortárs kultúrában a magyar néptánc nagyszínpadi alkalmazása.
A videoinstallációnak nevezett háttérvetítés fölösleges, szépek a táncosok magukban is. Aki táncot akar nézni, nézzen táncot. Ha rossz a szeme, vigyen színházi gukkert. Aki pedig két dimenzióra vágyik, maradjon otthon a plazmatévéjével. Nehogy már ilyen olcsó effektekkel kelljen nézőt fogni egy táncszínházra! A szegénylegénynek utat mutató, szépen ragyogó csillagokat a pesti körút fényeivel és a legények kalapjára applikált lámpákkal illusztrálni pedig éppen olyan blődli, mint amikor a betlehemesben műanyag baba jeleníti meg a gyermeket. Ami égi, ne hozd a földre!