Az elmúlt napok vagy szűk hetek friss művészeti botrányának bemutatása előtt egy kicsit talán érdemes jobban megismernünk a két főszereplőt. Anish Kapoor brit–indiai szobrász egy iraki zsidó anya és egy indiai apa gyermekeként 1954. március 12-én látta meg a napvilágot Bombayben (ma Mumbai). Egy kétéves izraeli kitérő után a hetvenes évek elejétől kezdve Londonban él és alkot, először a Hornsey College of Art, majd pedig a Chelsea School of Art and Design diákjaként. A nyolcvanas évek közepén tagja, sőt egyik meghatározó egyénisége volt a jelentős feltűnést keltő és művészeti-esztétikai paradigmaváltást hozó új brit szobrászati irányzatnak – többek között Jacqui Poncelet, Bill Woodrow, Shirazeh Houshiary, Tony Cragg és Richard Deacon társaságában. 1990-ben az XLIV. Velencei Biennálén ő képviselte a szigetországot, és rögtön el is nyerte a Premio Duemila-díjat. A következő évben megkapta a Tate Gallery Turner-díját, majd sok más díj és elismerés után 2013-ban az angol királynő lovaggá is ütötte. Műveire az arte poverta és a minimal art hatása mellett Joseph Beuys és Marcel Duchamp volt nagy hatással. Legismertebb alkotása talán a londoni Olimpiai Parkban található 114,5 méter magas ArcelorMittal Orbit obszervatórium mellett a chicagói Cloud Gate, közkedveltebb nevén a The Bean.
Új szubsztancia
Másik főszereplőnk pedig egy szín, a szuperfekete vagy Vantablack. A 2014-ben brit tudósok által kikísérletezett „új fekete” kvázi olyan sötét, mint amilyen egy fekete lyuk lehet – legalábbis Stephen Westland, a leedsi egyetem színtudománnyal és -technológiával foglalkozó professzora szerint. Az új szín elnyeli a rá vetülő fény 99,965 százalékát és ezzel annyira megzavarja az emberi szemet is, hogy az képtelen felismerni az ezzel a színnel borított felületek vagy tárgyak valós alakját, kiterjedését és dimenzióit. A Surrey NanoSystems által létrehozott új színanyag szén-nanocsövecskék felhasználásával készült, melyek tízezerszer vékonyabbak, mint egy emberi hajszál és ily módon annyira apró rések vannak csak közöttük, hogy a fény nem tud rajta áthatolni, egyszerűen nem fér át az anyag rései között. Ennek köszönhetően a Vantablack hét és félszer jobb hővezető, mint a réz, és körülbelül tízszer erősebb, mint az acél. Ben Jensen, a Surrey Nanosystems főmérnöke szerint a Vantablack a brit ipar hatalmas áttörésének számít abban a tekintetben, hogy a nanotechnológia hogyan tudja segíteni a különböző optikai műszerek fejlesztését és tökéletesítését, jelentősen csökkenti például a zavaró szórt fényt és így láthatóvá és vizsgálhatóvá tudja tenni a nagyon távoli, nagyon halovány csillagokat is.
De térjünk vissza a történetünkhöz; tehát Anish Kapoor kizárólagos jogot szerzett a világ jelenleg legsötétebb színének használatára, mellyel rendesen felháborította a kortárs képzőművészet több figuráját. Amikor Kapoor bejelentette, hogy a világon elsőként szeretné művészetében használni – feltalálása után nem sokkal – ezt az új szubsztanciát, ezt sok művész úgy értelmezte, hogy kizárólagosságot, kizárólagos jogot szerzett magának egy szín felett, és ebből a buliból, sőt magából az új szín művészeti célú felhasználásából bizony mindenki mást ki akar zárni.
Képzőművészeti dinamit
A leghangosabb elégedetlenkedő Christian Furr volt – Furr leginkább arról ismert szélesebb körben, hogy ő minden idők legfiatalabb festőművésze, aki elkészíthette az angol királynő portréját –: felháborodottan fejezte ki abbéli szándékát, hogy igen, ő is használná ezt a pigmentet egy sor festményén, és megviseli a tudat, hogy egyelőre ki van zárva ebből, és csak kevésbé intenzív hatású feketéket vagy a fekete kevésbé erőteljes és kifejező árnyalatait használhatja csupán. „Soha nem hallottam olyanról, hogy egy művész ilyen módon monopolizált volna egy anyagot” – sóhajtotta elkeseredetten a Daily Mail riporterének. – „Ez az új fekete olyan a képzőművészet világában, mint egy dinamit. Használnunk kellene. Nem helyes, hogy ez csak egy emberé.”
Felháborodása érthető, feltehetően ugyanolyan vizuális-optikai kísérleteket szeretne a szuperfeketével folytatni, mint amilyenekre Anish Kapoor is készül. Az észleléssel, illetve a nézőben a különböző anyagú és formájú felületeken képződő látvánnyal rendszeresen kísérleteket folytató művész nyilatkozataiból az derül ki, hogy az új szín/anyagnak az a tulajdonsága nyűgözi le leginkább, hogy ez önmagából, önmaga anyagiságából eredően képes eleve összezavarni a nézőt, illetve elbizonytalanítani abban a biztonságában, hogy mi is az, amit lát, mi van előtte, hol vannak annak a határai, tényleg azt látja-e, amit hisz, hogy lát. „A Vantablack nanoszerkezete annyira kicsi, hogy gyakorlatilag nincs is anyagisága, nincs is materialitása” – nyilatkozta Kapoor az Artforumnak.
S itt a kérdés: ki lehet-e így sajátítani egy anyagot? Ki lehet-e így sajátítani egy színt? A válasz egyrészt egyszerű és önmagától értetődő: nem. Ám ha valaki mégis használja, és a hír eljut Sir Anish Kapoor fülébe, akkor az illetőnek számolnia kell a következményekkel: a világhírű és nagy befolyású művész kilátásba helyezett haragjával és nem utolsósorban az általa indított perek sokaságával is.
Agytrösztök párbaja
Vagy más utat választ, ahogy a belga Frederik de Wilde tette. Ő nem Kapoornak ment neki, hanem a történet másik szereplőjének: a Dazed művészeti és kulturális magazinnak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy az őáltala használt fekete sötétebb fekete, mint a Surrey NanoSystems feketéje. S ezt bőven állíthatta, hiszen az ő művészete mögött nem kisebb tudományos think tank van, mint az amerikai NASA. Innentől kezdve pedig kitágul a problémakör és autoriter művészek ide vagy oda, a kérdés visszakerül a tudomány világába: melyik fekete a feketébb fekete, az angol vagy az amerikai? (És akkor hol vannak még az oroszok vagy a kínaiak?) Ezt az egészet és ennek a vitának izgalmas fordulatait viszont hagyjuk meg a szaktudományos konferenciák közönsége számára.