A Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet nagyon jó film, önmagában is és az egész Csillagok háborúja moziverzum részeként is. Ez a két közelítési szempont külön-külön és együtt is jelentőséggel bír, vegyük is végig őket.
Gareth Edwards rendező korábban hatalmas Star Wars-rajongó volt, ezt szinte minden interjújában el is mondta, látszik a végeredményen is. Nagy háttértudással, kiterjedt anyagismerettel, szórakoztató és fontos utaláshálóval épített fel egy olyan történetet, amely korábban semmilyen formában sem létezett, viszont kitöltött egy fontos űrt és megválaszolt egy korábban felszínes bakiként is érthető alapkérdést.
A trilógiafilmektől elválasztott úgynevezett antológiafilmek első filmje az első trilógia utolsó darabja (A Sithek bosszúja, 2005) és a második trilógia első darabja (Egy új remény, 1977) közé helyezi cselekményét. Ilyen értelemben a történet kifutása kötött, ám elindítása és fűzése annál több szabadságot engedett az alkotóknak.
Sötét korban vagyunk, a Birodalom győzedelmeskedett és egyre erősíti diktatórikus világrendjét, a Szövetség (vagy a Lázadók, vagy az Ellenállás) szedett-vedett, bujkálásra kényszerített, belső konfliktusoktól is zilált, értékvesztett állapotba sodródott. A jediket kiirtották, egy-egy – majd a későbbi filmekben feltűnő képviselőjük – magányos remeteéletet él valahol, csak említésszinten esik róluk szó. Ráadásul arról érkeznek hírek, hogy a Birodalom elkezdte építeni minden idők leghatalmasabb szuperfegyverét, a Halálcsillagot – mellyel nemcsak városokat tud egy-egy bolygó felszínéről leradírozni, hanem akár egész bolygók elpusztítására is képes.
Ilyen reményvesztett időkben az egyszerű kisembereké lesz a főszerep. Nincs „varázserejük”, nem szólnak róluk jövendölések, nem bolygatja meg feltűnésük az Erőt, magukra vannak hagyva, és csak annyit tudnak elérni, amennyire önerejükből futja. Jym Erso (Felicity Jones) a Birodalom egyik zseniális tudósának, a Halálcsillag fejlesztéséért felelős vezető mérnöknek (Mads Mikkelsen) a lánya, Cassian Andor (Diego Luna) a lázadókhoz kisgyerekkora óta lojális elhárítási tiszt, Bodhi Rook (Riz Ahmed) egyszerű gondolkodású, dezertőr teherpilóta, Chirrut Îmwe (Donnie Yen) és Baze Malbus (Wen Jiang) egy elhagyott jeditemplom ott maradt őrei, Saw Gerrera (Forest Whitaker) egy szakadár ellenálló gerilla, K-2SO (Alan Tudyk) pedig egy átprogramozott birodalmi robot – egyikükben sincs több, mint amik: kisemberek; parasztok a nagyok és a legendák sakktábláján. De mindent megmutatnak, amit a kisemberek egy ilyen helyzetben meg tudnak mutatni: akarnak, mernek és tesznek. És ezzel ugyan még lábjegyzetet sem kapnak az univerzum történelemkönyveiben, de nélkülük az univerzumot elnyelné a sötétség, kihunyna végleg a remény.
Fő akciójuk annyi, hogy megszerezzék a Halálcsillag tervrajzát, bármi áron, akár életük feláldozásával is. Ők pedig nem tesznek mást, teljesítik a küldetést. A végét tudjuk, a tervrajz eljut Leia Organa hercegnőhöz, akit majd Az új remény első, in medias res jelenetében fogságba ejt Darth Vader. Ezt az űrt hivatott kitölteni jelen filmünk, és professzionálisan be is mutatja az odáig vezető utat, tulajdonképpen azt, hogy hány ember hitére és önfeláldozására volt ahhoz szükség, hogy majd egy bizonyos Luke Skywalker felrobbanthassa azt a bizonyos Halálcsillagot. És választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért lehetett ennek a szuperfegyvernek egy olyan bagatell gyenge pontja, amilyen volt: hogy egyetlen jól célzott rakétával az egészet ízeire lehetett robbantani.
Így illeszkedik a Zsivány Egyes a többi filmhez, alázattal és ügyesen. Amit viszont ehhez hozzá tud más oldalról rakni, az felemeli a legjobban sikerült Csillagok háborúja filmek közé. Ezúttal nem egy népmesei elemek szerint felépülő narratívát kapunk a Jó és a Gonosz harcáról, illetve a legkisebb fiú és a sárkány küzdelméről, hanem egy ízig-vérig háborús filmet. Itt nincs egyértelműen jó és gonosz, mindkét oldal komplexebb és megosztottabb lesz, ahogy a szereplők is, egyik sem skatulyázható be fehérnek vagy feketének. S ahogy a kozmikus próbatételek helyére pszichológia és emberi problémák kerülnek, úgy festi át az egész filmet egyrészt valami sötétlő, szomorú hangulat, másrészt pedig a kifolyó vér mennyisége: ahogy egy reménytelen állóháborúban – de legalábbis az arról szóló filmekben – ez a mindennapok része lehet.