– A pályázatában azt állítja, ha nem alakuló színházról lett volna szó 2007-ben, nem vág bele egy vidéki színház irányításába…
– Azért volt szükség arra, hogy a nulláról induljunk, hogy megteremthessem a feltételeit annak a koncepciónak, ami a színházról a fejemben él. A valamikori Egyetemi Színpad szolgált mintául, amely a Kádár korszakban a tűrt kategóriába tartozott, néhány olyan hang is megjelent benne, ami máshol nem. Ott gyűlt össze az értelmiség, színházi előadásokat, koncerteket hallgatott, s közben találkozóhelyként is szolgált. Ott beépült a sejtjeimbe, hogy ilyennek kell lennie a színháznak: agorának, fórumnak, találkozóhelynek. Hogy Szombathely nagyon akart színházat, azt én 2001-től megtapasztaltam: lejártam a Savaria Történelmi Karneválra, amely ott hatalmas utcai esemény. Arról azonban, hogy a hetvenhatezer lakosból mennyi akarta valójában a teátrum létrejöttét, nincs pontos képem. Magam mérnök végzettségű vagyok, így permanensen előjön az a gondolkodásom, ami nem a művészetből fejti ki a dolgokat és épít terveket, hanem a valós életből. Megértem tehát azokat is, akik anyagi okokból ellene voltak a színháznak, miközben tudom, hogy a kétezer éves hagyományokat őrző, megyei jogú városnak kell, hogy színháza legyen, és ebben több ezren támogattak.
– Elégedett a nézőszám alakulásával?
– A színház befogadóképessége szerint 280 fős a nagyterem, a kis termek (a Krúdy Gyula és a Márkus Emília terem) pedig 160 és 80 főt képesek befogadni. Nyolc hónapunk van egy évben, amikor játszani tudunk, a hétfők és a vasárnapok, illetve a főpróbák hetei kiesnek, így húsz játszónap marad minden hónapban, 160 nap a szezonban. Most hatvanhatezerrel működünk; ha mindig, minden darab teljesen telt házas lenne, akkor 72 000 nézőről volna szó. Így kilencven százalékos látogatottságról beszélünk.
– Mennyiben alakult ki az az erős, vágyott társulat, amelyet tervezett, egyáltalán a mai széthullott színésztársadalomban megvalósítható-e ilyen?
– Kezdettől fogva nagyon kicsi a fluktuáció, két és fél éve jött öt végzett kaposvári fiatal, ez nagy vérátömlesztést jelentett a csapatnak. Sikerült elérni, amit a nyolcvanas évek legendás kaposvári színháza idejében: amíg ott dolgoztunk, kaposvárinak tartottuk magunkat. A vidéken élők nagyon szeretnek birtokosok lenni: „az én színházam, az én színészem” – így gondolkodnak. S hogy milyen a színház színészeinek mentális állapota? Még ha fenntartással is kell kezelni egy pályázás előtt álló igazgató szavait, azt kell mondanom: a Weöres Sándor Színház most a béke szigete.
– A fiatalok megnyerését a jövőbeni feladatok között említi a pályázat. Korábban ebben nem ért el eredményeket?
– De igen, egyre több a fiatal, amit több célzott darabbal értünk el, de ebben még fejlődnünk kell. A pályázatomban szerepel a Miből lesz a cserebogár című előadás terve, amely bemutatja, hogyan jut el egy darab az olvasópróbától a premierig. Az Indul a bakterház színpadi adaptációja, illetve a Dés–Geszti–Grecsó-féle A Pál utcai fiúk musicallel is megszólítanánk őket.
– Miért tartja fontosnak és hol tart most a regionális fesztivál terve?
– A Nemzeti Színház vezetése idején fogant közös ötletünk Michael Thalheimerrel, aki a Deutsches Theater akkori igazgatója volt, milyen jó volna fellendíteni a kortárs drámairodalmat és mozgósítani a környező írókat. Nekifutásként Pozsony, Bukarest, Kolozsvár és még számos, a régió városainak színházaiból elkérjük három kortárs dráma angol nyelvű szinopszisát. 2018. június második felében elhívunk minden színházból négy-öt embert, hogy megvitassuk, mit kell tennünk, hogy szárba szökkenjen a most még embrionális állapotban lévő elképzelés, hogy regionális kortárs drámafesztivállá váljon. Mint a Pécsi Országos Színházi Találkozó megalkotásánál, itt is látom, ahogy a cseh és a román szerző élénken vitázik, kezet fog a szakma, lelkes fiatal alkotók találkoznak. Az lelkesít ebben is, hogy miként tudom emberi tartalommal megtölteni a szakmai mustrát.
– Meghívott előadásokra számít a jövőben?
– Majdnem minden ráfizetéses, már nagyon nehezen megy támogatás nélkül a csereakció akár a szomszéd színházakkal is, mert a bevétel nem fedezi a vendégjátékot. Ebben a szezonban az Orlai Produkció és Pintér Béla társulata is szerepelt nálunk.
– Hány helyen szerepel most színészként a Weöres Sándor Színház dirigálása mellett?
– A Rózsavölgyi Szalonban, a Radnóti Színházban, az Örkény Színházban és az operettszínházban játszom egy-egy darabban. Eléggé ritkán és elszórva vannak ezek a darabok, de én azok közé tartozom, akik szinte imádják a vonatot: soha olyan zavartalan két és fél órám nincs, mint ott szöveget tanulni, készülni.
– Hogy látja, mennyire osztotta meg a szakmát a politika az elmúlt évtizedekben?
– Rettenetesen megosztotta, de sokan tudják rólam, hogy konszenzuskereső vagyok, amiért megesik, hogy az opportunizmus vádjával illetnek. De mondhatom, hogy sem a Nemzetiben, sem Szombathelyen nem tudtam, ki hová tartozik, és még azon kollégák között sem, akik szignifikánsan képviselték egyik vagy másik oldalt, nem volt egymásnak feszülés. Béke uralkodott a társulatban, hiszen csak így lehet együtt alkotni.
Dér András visszalépett
Interjút kértünk a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatói posztjára szintén pályázó Dér Andrástól is, időközben azonban a filmrendező visszavonta az ügyvezetői munkakörre benyújtott pályázatát, ezért ez a beszélgetés tárgytalanná vált. Mint mondta, amióta kiszivárgott a pályázata, olyan támadó hangok jelentek meg, melyek miatt úgy érzi, hogy az általa megfogalmazott szakmai és művészi célokat nem tudja teljesíteni. Tegnap lett volna a bizottsági meghallgatása Dér Andrásnak, aki a döntés meghozatala után szándékozott nyilvánosságra hozni a pályázatát. „Ameddig ugyanis az elbírálási folyamat nem zárult le, addig befolyásolhatja, manipulálhatja pró és kontra a döntési mechanizmust a sajtónyilvánosság” – fogalmazott lapunknak. A filmrendező azt is elmondta, szeretné megmutatni, hogy a művészet ezt a megosztott szakmát is képes összehozni. „Nagyon sajnálom, hogy a politikai diskurzus mentén folyik a színházi élet, és nem az alkotás pozitív erejéről van szó” – tette hozzá.