Bihari Viktória 2010-ben ült egy videotékában és unatkozott, majd elindította Tékasztorik című blogját. A már akkor is félig-meddig anakronisztikusnak ható szolgáltatóipari kisvállalkozás – tegye mindenki szívére a kezét, mikor kölcsönzött ki legutóbb kazettát vagy DVD-t tékából? – helyiségébe nem gyakran, de betévedt egy-egy ügyfél. Mindenféle furcsa figura, a leharcolt kisgyermekes anyukától kezdve az okoskodó értelmiségin keresztül a „láttam egy filmet, amiben szerepelt egy férfi és egy nő, tudod, melyik az?” típusig.
Bihari Viktória blogjának ezek az alakok adták az állandó inspirációs forrást, ostoba kérdéseiktől kezdve életvezetési tanácsaikon át egészen csökönyös lelkizéseikig. Az évek során rendszeresen vezetett blog a véget nem érő szappanoperákhoz hasonlóan kezdett működni: visszatérő főbb, mellék- és epizódszereplőkkel, megoldásra váró és hosszú rágódás után mégis megoldhatatlan problémákkal, illetve sok abszurd vagy egyszerűen csak önmagában röhögős humorral.
Talán maga a szerző sem gondolta volna, hogy unaloműzésből indított blogja mekkora siker lesz, és belőle a magyar internet és közösségi média egyik önerőből sztárrá váló figurája válik. A Tékasztorik Facebook-csoportnak jelenleg több mint negyvenezer, a szerzőnek több mint hatvanezer követője van, Goldenblog díjat nyert (2012), rendszeres szerzője a Rádiókabarénak és fellépője a Dumaszínháznak, 2012-ben megjelent a blogbejegyzésekből összeállított első könyve (Tékasztorik, Silenos Kft.), amelyet idén újabb könyv (Tékasztorik és egyéb vikuságok, Libri) és egész estés mozifilm (Tékasztorik) követett.
Bihari Viktória közben otthagyta a videotékát és „kilépett” a nagyvilágba, mindezt pedig pontosan jegyezte naponta többszöri rendszerességgel, naplószerűen, de mégis nagyközönség-kompatibilisen. Az ad hoc jelenetek dokumentálása közben ő is tudatos íróvá érett, hosszú távú írói szándékokkal és projektekkel, a bejegyzésnyi terjedelemben megírt sztorikon és dialógusokon keresztül lépésről lépésre felépített karakterekkel.
A teljesség igénye nélkül például ilyen (volt) a Bolondanyu – Egy őszinte napló jövendőbeli kisfiamnak című folytatásos „levélregénye” (vö. a memoárirodalom hasonló termékeivel), a különböző társkereső oldalakon szerzett tapasztalatok tematizálása, a fogyókúra motívuma köré felépített epizódok folytatásos sikertelenségnarratívája, a kis magyar valóság vidám-szomorú verbalizálására tett kísérletek, illetve az időről időre visszatérő, az életmódrovatok és filozófiai eszmefuttatások határterületére pozicionálható esszéisztikusabb bejegyzések vagy a Fater nevű, az élet nagy kérdéseire és gordiuszi csomóira józan autószerelői ésszel reagáló irodalmi karakter megteremtése.
Bihari Viktória sikerének legnagyobb írói trükkje a mindent átjáró kíméletlen önparódia. És éppen ez az, ami megkülönbözteti őt más sikeres bloggerektől és bloggerből íróvá vált – legalábbis bejegyzéseiket könyv formában közreadó – „közcelebektől”.
Közösségi támogatásból létrehozott filmjének is ez az életérzés a sava-borsa, amelyre csak ráerősít, hogy Bihari Viktória a filmnek nemcsak írója, hanem egyben főszereplője is. A Martin Csaba és Czupi Kála rendezte, leginkább romantikus vígjátékként meghatározható mozi minden apróbb esetlegessége ellenére szerethető film – sőt: minden percéből árad az alkotók szeretete is, legyen szó ismert színészekről (Csuja Imre, Görbe Nóra, Elek Ferenc), színészként eddig nem igazán megmutatkozó celebekről (a botrányhős énekes Varga Viktor nagyot alakít a féldebil autószerelő-segéd szerepében), vagy éppen a baráti körből vászonra castingolt emberekről.
A Tékasztorik mint könyv vagy film az egy helyszínhez – viszonylag szűk térhez – kötött és abban megvalósuló hétköznapi filozofálgatások irodalmi és filmtörténeti sorába illeszkedik (Platón Lakomájától kezdve Kevin Smith Shop-stop filmjein keresztül egészen Rudolf Péter Üvegtigris-trilógiájáig), és ezen elváráshorizonton belül jól teljesít: bájos, vicces, vidám, szerethető, egy-egy mondata pedig erősen szállóigegyanús.