William Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája a világirodalom talán legtöbbször feldolgozott, újraértelmezett, adaptált vagy applikált remekműve. Köszönhetően többek között annak, hogy alaphelyzete térhez és időhöz ezer szállal kötött kulturális kódokon kívül helyezkedik: hiszen törvényt és atyai akaratot semmibe vevő szerelmes fiatalok mindig voltak és lesznek, ahogy két család (vagy ország, vagy nép stb.) között nem lanyhuló gyűlölködés is.
Ezt egészíthetjük ki más irányból még azzal a belátással, hogy egy-egy előadás választott kora (jelen esetben a húszas-harmincas évek klasszikus, puhakalapos, elegáns gengsztervilága) és műfaja mellett hangsúlyos a szereposztás karakterisztikája is: hiszen nem mindegy, hogy felnőttek játsszák a kiskamaszkor szakadékának szélén ácsorgó szerelmespárt, vagy pedig kamaszok formálják az összes szerepet, köztük önmaguk
szüleinek generációját is.
Jelen előadásban ez utóbbi történik, a szerepek nagy részét a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola diákjai játsszák (a kivételek is csak pár évvel idősebbek), ennyiben pedig szerelmük a maga önkéntelen fizikalitásában is olyan ártatlan tud lenni, mint ahogy a dráma szándéka is: színészi eszköztár nélkül is, csak önmaga alanyesetében.
Uray Péter rendező életművében a Rómeó és Júlia vastagon alá van húzva, számos alkalommal megrendezte már, ez az előadás is inkább fejlesztés, mint nulláról nekiindulás: a 2013-as vilniusi rendezésének (a zene, a maffiavilág, a többfunkciós, 13 székből és három asztalból álló díszlet, a jelenetezés és a koreográfia eszközhasználati formanyelvének alapjai onnan érkeztek) és az artistaképző tavalyi vizsgadarabjának szerelemgyermeke.
Ez érződik a színházi nyelven is és a szereplők játékán is: a produkció tele van apró ötlettel, játékkal, szimbólummal, jellel és jelentéssel. Filmesen gyors vágásokkal folynak át egymásba a jelenetek, a szereplők pedig hol egy tömegjelenetben alkotják az egész részét, hogy aztán mindenkinek meglegyen a maga testmonológja vagy nagyjelenete – melyben nemcsak színpadi jelenlétét, hanem saját cirkuszi zsáneré-ben nyújtott teljesítményét is meg tudja mutatni.
Ennek elhelyezése pedig Uray rendezésének nagy érdeme: a korábbi fizikai színházat (melyben csak a színészekre jellemző mozgásformákat használtak) sikerült úgy akrobatikus elemekkel és cirkuszi zsánerszámokkal kiegészítenie, hogy az újcirkusz hibriditásában a cirkusz nem maradt öncélú, jelentésessé vált. Erre lehet példa a Capulet család gumiasztalszáma, mely önmaga látványosságán túl egy olyan réteget is hozzáad az értelmezéshez, miszerint a Capuletek fent vannak, büszkén fent hordják az orrukat, a levegő magasából lenézik a Montague-kat (akik földközelben, egy kínai rúdon bolondoznak); vagy az a rendezői elv is, hogy az egyes érzelmeket nem a szereplőkre bízza Uray, hanem kiemeli az érző testéből, elemeli az arcáról: amíg ő jelen van és érez, addig az érzelem cirkuszi eszköztárral fizikai jelenlétén kívül kel életre, cirkuszi rekvizitekkel és számokkal.
„Ebben a drámában nagyon domináns a veszély, Veronát pestisjárvány fenyegeti, az indulatok pedig végig pattanásig feszülnek. Ennek tudatosítása is olyan kapcsolódási pont, mely összekötheti az előadásunkat a klasszikus cirkusszal. Ugyanúgy folyamatos veszélyeztetettség van, ahogy az artistamutatványok jelentős része is a veszélyről, a halálfélelemről szól” – mondta a rendező az egyik előadás előtt, majd hozzátette, hogy amit most kikísérletezett ezekkel a fiatalokkal, nem szeretné veszni hagyni, mindenképpen gondolkodik és dolgozik tovább ezzel a formanyelvvel, sok lehetőség van még benne, izgalmas úton indult el.