(Direkt nem pontosan idézem e lovagias sorokat.) Vagy: ő maga is mondta, hogy a rossz író tartja el benne a jó írót, említik egy másik beszélgetésben a ma 110 éve született Kolozsvári Grandpierre Emilről. És folytathatnánk a sort, de csak még jobban fájna.
Persze, ez a dolgok rendje, nincs mese: a termék (úgy is mint: könyv) elkészült, jó esetben nem érződik rajta a szerzői veríték, az olvasó jön, átfutja (mert „mélyolvasással”, vagy csak simán alapos olvasással egyre kevesebben „dolgoznak” manapság), félredobja, és már írja is ki az internetre, hogy ez bizony éppen a rossz könyvek közül való. (Igen nehéz megmondani, hol húzódik a határ a jogos efféle megjegyzés és a jogtalan hányavetiség között, de alighanem a legbölcsebb dolog minden könyvnek megadni az esélyt, hogy megtalálja azt a néhány olvasót, akit éppen ez érdekel, és aki a világért sem gondolja azt róla, hogy rossz – történne mindez egy ideális világban, tehát nem a valóságban.)
Azért lepett meg ez most ennyire, mert fiatalkorom egyik nagy szerelme volt Kolozsvári Grandpierre Emil, és mind a mai napig keresvén keresem tőle például A csillagszemű és A boldogtalanság művészete című könyveket, amelyeket könyvtárból kölcsönöztem ki és olvastam el jó pár évvel ezelőtt, és azon nyomban felkerültek a listámra, annyira tetszettek. (Elég nehéz erre a listára felkerülni – más kérdés, hogy lekerülni sem könnyű róla, ugyanis jórészt nehezen beszerezhető, drága könyveket tartalmaz.)
Be kell vallanom, hogy derengő kamaszkorom hajnalán a szülői könyvespolcon elsősorban a különleges név és az Egy potenciavadász följegyzései cím fogott meg, a címhez méltón bátor borítóval és indítósorokkal: „Kettesben üldögéltünk a Kapás utcai téglalap alakú szobában, a sarokban, az állólámpa fénytányérjában. Az asztalon palack bor, két pohár: nemrég fejeztük be a vacsorát: beszélgettünk. Szemem óhatatlanul vissza-visszatért a rekamiéra, éjszakáról éjszakára kísértettek az emlékek, most is mintegy betöltötték cikázó röpködésükkel a mennyezet és a padló közötti teret.
Úgy éreztem, tovább nem halogathatom a dolgot, föl kell tárnom Magda előtt a való helyzetet. Mélyet lélegeztem, és kivágtam: – Mit cifrázzam, Cicuskám, impotens vagyok! – Szinte boldog voltam, annyira megkönnyebbültem. – Csak ezt akartad mondani? – Ez a kérdés viszont lehűtött…” No de az amerikai sorozatok mintájára itt, a legérdekesebb résznél abba is hagyom, tessenek elolvasni (csak mint érdekes esetet, természetesen).
Miután elfogyasztottam a könyvet, kezembe akadt a három önéletírást (Emberi környezet, Szabadság és Tegnap címmel) tartalmazó kötet, amellyel emlékeim szerint nem tudtam betelni; annyi pontos, tetszetős, lényeges és kellemesen csiklandozó megfogalmazást találtam benne, hogy szinte az egészet aláhúzgáltam, a későbbi olvasások közbeni önmagam nagy bosszúságára. Számtalan könyvet olvastam még a mestertől, köztük az elképesztően bájos és erotikával, kielégülő igazságérzettel finoman átszőtt meseátirattal, a Csillagszeművel, meg a már szintén említett, az egyenesen a mindenhol a szerelmet (és annak leírását, khm) kereső olvasóknak íródott könyvvel, A boldogtalanság művészetével.
De novellákat is olvastam tőle, és hát ilyen, a célja felé minden eszközzel, mégis elegánsan törő udvarlóról szóló gyöngyszemekkel találkozhat a figyelmes olvasó közöttük (azóta is tanítom ezt a néhány kis bekezdést a Polgári szerelem című kötetből kreatívírás-órákon – így kell írni szinte tökéletesen!): „Aranyos szeme van, csókolom a kis kezét – mondta előrehajolva. – A szeme több mint szép – folytatta halkabb, érzelmesebb hangon –, mert nemcsak szépség csillog benne, hanem érték is.
Nemhiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. – Királyné helyeslőn bólintott. – Látom, maga megért engem – suttogta ábrándosan, s egy kissé félrehajtotta a fejét. Ujjai közé egy száraz szőlőlevél akadt, azt morzsolgatta. A jogász lágyan, alig észrevehetően megérintette poharával az asszony poharát. Aztán előredőlt, s gondterhelt, szinte komor arccal megjegyezte: – Magának van a legszebb lába a városban, a legszebb lába, kezét csókolom.”
Egyszóval sokkolt, amikor a közelgő évforduló kapcsán rákerestem, mit írtak eddig Kolozsvári Grandpierre Emilről, erről a nőfaló, jókedélyű, magát szabadnak tudó emberről. Abba is hagytam inkább, és újra elővettem a könyveit – amelyhez hasonló jókat kívánok önöknek is.