A Szellemkócsagokban misztikus, ugyanakkor barátságos tájak jelennek meg, „a legelőt a bíbicek furcsa űrhangja varázsolja földöntúlivá”, „az utolsó kék vércse szelleme szitál”, és a természet cselekedetei gyakran válnak az isteni csoda látható nyomává. Acsai Roland legújabb verseskötetének világa a személyes, apró „motoszkálásoktól” a „világűrből lehajló lófejködig” lépked, a személyestől, az intimtől az univerzálisig tart.
Az első, különálló vers után a Heraldika ciklus a könyv első egysége. A címertan vagy címerművészet első olvasásra erősen ars poetikus indíttatású, költői identitásképző jellegűnek tűnhet. Kinek a címere? A mesterségé? A költőé? A jelené? A Földé? A második ciklus, a Legfinomabb ecset a személyes emlékek vers által rögzített albuma, szeretni, észrevenni, érezni tanulhat belőle bárki.
A Szellemkócsagok a haiku tömörségét és harmóniáját idéző verseiben az apróbb, „jelentéktelen” cselekedetekre esik a legnagyobb hangsúly, ezek a mozzanatok azonban csak egy nagyobb cselekedet magjai, az apró jeleneteket a vers „tavába” dobva újabb és újabb gondolati gyűrűket idéz elő, a rögzített pillanat eloldódik konkrét idejétől, egyfajta kitágított jelenné válva.
„A Szellemkócsagok egyértelműen a kortárs költészet különleges megnyilvánulása. Teljesen egyedi, mégis végtelenül elemi; a természet dicsőítésének egyik eszköze. Végre nem csak a délibáb szerepel egy kötetben; ezekben a versekben a bábos is teljes lényével jelen van” – írja a Szellemkócsagokról a HunBooks portál. Acsai Roland költészete a bunraku megnevezésű japán bábszínházra is emlékeztethet, akárcsak a bunrakuban, a bábok a költeményekben is életnagyságúak, sőt nem csupán életnagyságúak, hanem életelevenségűek; a természet lényei, a fák, a madarak és az emberek, sőt maga a költő is báb.
A versbábot csupán annyi különbözteti meg az élettől, az élőszószerűségtől, hogy érezzük, a költő titkos szálakat és összefüggéseket tár fel, ha nem is feltétlenül mozgat, de tud a varázslatos kötelékek létezéséről, s noha inkább csak rögzíti, szemléli őket, módjában állna megmozgatni a misztikus létbe bábozódott világ szálait. Egymás után vers és vers a csoda felfedésének gesztusát örökíti meg, e sokszor transzcendens történés sajátossága azonban, hogy a csoda felfedése, meg- és felmutatása maga is csoda.
Az egész kötetet átszövő természetmotívum nem csupán egyszerű motívumszerűséggel van jelen, sokkal inkább jelenlétével szövi át minden vers hangulatát, transzcendenciát ad a még oly egyszerű témáknak is, a nagy mítosz itt maga a létezés, amelybe beszüremkedik a feltétlen valóság.
A kötet utolsó fejezetében olvashatjuk az Esumi és Asao ciklust, amely egy modern Nó-dráma-imitáció. A tradicionális japán műfajban a szerző otthonosan mozog, nem érezzük idegennek a szellemvilág metafórái által megjelenített mélylélektani stációkat. A metafizikus kalandok költői állóképekben jelennek meg, a mesebeli történet mögött valódi lelkigyakorlat sejlik fel; végrehajtja, aki írja, s aki olvassa.
Acsai Roland: Szellemkócsagok, L’Harmattan Kiadó, 2017.