A Klebelsberg Kultúrkúria Vinotéka termében havi rendszerességgel megrendezett Dalnokklubban lépett már föl többek között Nyeső Mari, Ferenczy György, Hobo – ebből érzékelhető, milyen értékrend mentén mozog a sorozat: a dalnokság, énekmondás homéroszi gyökereiig visszavezethető, hagyományos metodikával és didaktikával átadott, érzékeny, intim, kicsit tábortűzi, kicsit kamaraprodukciók ezek.
A tábortűzi jelző itt a színművészetis terminológiával szemben abszolút pozitív – én még olyan házibulikba jártam anno, ahol bevett dolog volt a „tűzrakás”, vagyis nem laptop, hanem gitár, konga vagy doromb volt a középpontban a különböző színű üdítőitalok mellett. Csak azért bátorkodom ezzel terhelni az olvasót, hogy értsük, milyen nehéz feladatra is vállalkozott a Klebelsberg Kultúrkúria és a klub állandó házigazdája, Radványi Balázs (és Triója). A klub sajátos hibrid műfaj valahol a házibuli, az előadóest és a jó öreg kultúrházas tájelőadás határán.
A Klebelsberg Dalnokklubjára nem egy baráti közösség jár, hanem mindenki, aki a stílust szereti (az intézmény marketingje a maga kategóriájában kiemelkedően jó), tehát a családiasság itt nem egy számon kérhető tényező, és mégis… Amikor Szélkiáltóék szólnak a második dal előtt a világosító kollégának, hogy szeretnék látni a közönséget, ugyanazt a báli, táncházi hangulatot keresik, amit magam is.
Feszengve ülök a klasszikus színházi-kultúrházi elrendezésű térben a széken – a hangosítás olyan zavaros, hogy az előttem ülő mintha jobban hallaná a jegyzetfüzetem zörgését, mint Rozs Tamás csellóját, pedig a színházi zenészként (a Radnótitól az Örkényig számos intézményben hallhatjuk játékát) és zeneszerzőként is működő muzsikus úgy dobálja a ritmusokat hangszeréből, mintha a világ összes táncháza bújt volna belé. Szóval magán a rendezvénysorozaton van még gyógyítanivaló, de ilyen szervezői elhivatottsággal biztos a gyógyulás.
A Szélkiáltó a mindenkori negyedik tag, a 2014-ben elhunyt Keresztény Béla helyére nem keresett senkit, hármasban haladnak az eddigi ösvényen, játsszák a gyermekkorunkból jól ismert (a teátrális pajzánságú Kantinos kisasszony indulója vagy a Rock and Roll pofátlanul szürreális vadulása) és kevéssé ismert versmegzenésítéseket (a Rózsa, rózsa… fátyolos vokáljaitól a falak is elolvadnak). Rozs Tamás mellett Fenyvesi Béla (gitár, tamburica, blockflöte, ének) és Lakner Tamás (gitár, hegedű, ének, mellesleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti karának dékánja) manírok nélkül, szívből, profin játszik.
A másodikként föllépő Kaláka ezúttal is hozta a maga kedélyes, alkonyi, spleenes romantikáját. Persze amikor fölcsendült a Villon-lemezről az Apró képek balladája, arra gyorsabban dobogott a szív – de hát hiába, nekik az volt a csúcs.
Amikor pedig a két zenekar a fináléban együtt énekelte, hogy szelet kiabálunk, az az utóbbi évek számos koncertélményének legparádésabb és leglélekemelőbb műsorzárása volt.