Nem indult jól ez az év az olvasott könyvek szempontjából: alig pár nap telt el, és már a második olyan mellényúlás következett be, már a második olyan könyvön rágom át magam (hiszen, ha egyszer nekiláttam, végigolvasom), amilyenből egy is elég volna egy évben. Ezúttal Bauer Barbara Porlik, mint a szikla című, már címében is édeskésen bombasztikus könyve tette be az ajtót.
A könyv hőse, bizonyos Amanda (ősi székely név, ugye), sokévnyi, a családja múltjával való irtózatos és rettenetes küzdelem után („És miért nem vagy képes megjegyezni, hogy ez itt ásványvíz – emelte meg a kislány a poharát –, és nem borvíz. – Tiszta hülyének néztek a lányok a szülinapomon…”) megadja magát a sorsnak, és mivel anyagi gondjai nincsenek, a barátnőjének viszont van nagy autója GPS-szel (ami nagyon fontos motívum ebben a könyvben, hiszen ha az ember az Afrikánál is keményebb helynek bizonyuló Erdélybe utazik, legyen nála medveriasztó spray és GPS, ez a minimum), elindul, úgymond felkutatni a nagymamája családját, vagy valami ilyesmi, és persze két királyhágózás között, a tiszta beszédű és jó erkölcsű, turisztikaiprospektus-szagú székelyek között a szerelem is rátalál egy divatos és irodalmi nyelven szóló, hetyke és cukin humoros (nem, nem, nem… most ironikus vagyok, ugye tetszenek érteni?) Gyergyó-környéki péklegény (!) személyében.
A történet egy idő után követhetetlen lesz, csak úgy belépnek a különböző neveket viselő, de amúgy teljesen arctalan múltbéli alakok, akik a történelmi giccs színeiben felfestett XX. századi tabló előterében téblábolnak kurzívval szedett visszaemlékezések formájában, miközben a szintén péknek tanuló Amanda (akinek a kenyérsütés kapcsán mindig van kéznél legalább négyszáz élesre csiszolt közhelye), ki-kiszáll a kocsijából, megmerítkezik abban a székely levegőben (vagy hogy stílszerűen göcögősek legyünk: áerben), amit az Erdélyben először járó budapestiek elképzelnek, és bárhova megy, papírmasé székelyekkel találkozik (de ő ezt nem veszi észre, csak én, a szintén székely és ott felnövő ember), akik szép tiszta ruhában ülnek a pitvarban vagy a kemence előtt, és erős székely sóhajtásokkal (melyekben mennyi bölcsesség van, bizony!) arra várnak, hogy arra tévedjen egy életében először Erdélyben járó budapesti nagy dzsippel, akinek aztán mondhassanak néhány szentenciát életről, történelemről, egyebekről – amiért különben a helyi kocsmában jól szájba vernék őket a szintén szép ruhában kávézgató és az életről elmélkedő (és semmiképpen sem vedelő meg hangosan kiabáló) falustársak.
És bizony, nemcsak a Székelyföld ilyen romlatlan ám, hanem Kolozsvár is, ahol a pincérek alig várják, hogy benézzen a kávézóba (soha nem kocsma, mindig kávézó) egy múltját keresgélő budapesti, és akkor jól elláthassák közhelyekkel: „Menjen el a hajdani magyar kaszárnyához, és nézzen el a távolba.
A hegygerincen az ezeréves határ vonalát látja majd. De fontos, hogy közben figyeljen belülre. Hogy mit érez”, vagy ott vannak a másik kávézóban a székely falvakból Kolozsvárra a fene által felevett pultoslányok, akikben szintén vigyázzba merevedik a nemzeti érzelem és hamis emlékezet, és ilyen veretes nyelven meg veretes hülyeségekkel traktálják a derék Amandát kávécsapolás (csak viccelek) közben: „Nem is tudom… A székely ember olyan, mint az öreg tölgy, a magyar, mint a vándormadár.
A székely nép gyökeret eresztett a Kárpátok ölébe, amikor Csaba királyfi arra kérte őket, őrizzék a földet – kezdett bele a legendába a pultoslány. – Mi magyarok vagyunk a felfedezőbbek, járjuk a világot. Persze ez nem volt mindig így, csak miután a hunok letelepedtek. […] Mesélj tovább, Editke.”
A falusi pékségben robotoló nagybetűs férfi (neve Péter) ősi székely viseletben („fehér nadrágja volt, de a keményített ing helyett kék pólót viselt, és a klumpáját is lecserélte kényelmes sportcipőre”) nagybetűs-férfiaskodik, a kandalló mellett csak egy-egy pálinka felhajtásának erejéig és néhány ékes közhely („Azt azonban tudom, hogy amikor idejöttél, tele voltál kérdéssel és kétellyel, magad sem tudtad, mit keresel. De bátor voltál, és elindultál az ismeretlen felé. És most… tele vagy emlékkel. Széppel és kevésbé széppel. Az mindegy is. A tied valamennyi. Olyan úton indultál el, amelyről nem tudtad, hová vezet, és kitaposott úton térsz haza, amely immár a te utad is. – Amanda csendben hallgatta a bölcs székely öreget.”) elsütéséig feléledő nagypapát lapáttal kellene ütni, a medvék pedig, hát szegény medvék mit csináljanak ebben a borzalmas nemzetieskedő giccsben?
Természetesen „nagyon szemtelenek, éjszaka bemennek a falvakba, és felborogatják a kukákat.” (Aki járt már arrafelé, tudhatja, hogy a székely falvak tényleg tele vannak kukákkal, még Trianon előtt rakták ki őket, és azokat minden jóérzésű oláh medve legalább egyszer felborogatja.)
Bauer Barbara: Porlik, mint a szikla. Jaffa Kiadó, Budapest, 2017.