Időnként eszembe jut, hogy mi lenne akkor, ha egy világégés után csak nagyon kevés dolog maradna fenn az emberiség kultúrtörténetéből. Ez a magánjáték végtelen variációt rejt magában, ezért abbahagyhatatlan. A különös összepárosítások sokszor elég szórakoztató eredményhez vezetnek, minden továbbfantáziálással együtt.
Vegyünk egy példát: 3025-ben járunk, a városokból annyi sem maradt, mint a Horizon Zero Dawn konzoljáték a posztapokaliptikát a prehisztorikusságba átfolyató világában, minden könyv elégett évszázadokkal korábban, ahogy a partitúrák is vagy azok a mesélők, akik még emlékeztek többek között a XXI. század első évtizedeinek iskolai kötelező olvasmányaira, szellemi útkereséseire és városi legendáira. S nem maradt más a sok ezer évig szeretve dédelgetett kulturális javainkból, mint egy fröccsöntött műanyag játékdinoszaurusz, a kerekasztal lovagjainak egyik hősi feldolgozása és Michael Bay díszdobozos Transformers-trilógiája (Transformers, 2007; A bukottak bosszúja, 2009; Transformers 3., 2011).
Ezek egy kultikus helyen ki lesznek állítva – valahogy úgy, ahogy manapság Atlantisz vagy az ókori Egyiptom régészeti leletei –, mígnem egy pajkos kedvű gyerek el nem cseni őket. Az lényegében mindegy, hogy ténylegesen vagy csak a fejében, hogy aztán otthon elkezdjen velük szertelen játékot játszani. Jön a csillagokból az óriásrobot, puff-puff, aztán a dínó nekimegy a robotnak, bimm-bumm, aztán jönnek a lovagok, csitt-csatt, aztán a dínók robottá változnak, aztán a robotok a dínók hátára ülnek és úgy mennek a csillagok ellen, aztán a csillagok varázsbottá állnak össze, aztán jön egy gonosz istenség, aztán jönnek még robotok, még dínók, még robotok, aztán megjelenik a homokozó mellett Anthony Hopkins – valójában a kisfiú édesapja a távoli jövőben –, aztán a dínók egy háromfejű sárkánnyá változnak át, aztán a háromfejű sárkány összecsap egy tankkal, aztán a tankról kiderül, hogy ő is robot, aztán hat másik tankról, hogy ők a kerekasztal lovagjai, akik nekimennek a…
És folytathatnám a végtelenségig, de legalább két és fél órán keresztül, ahogy Michael Bay rendező és filmes stábja teszi a Transformers – Az utolsó lovag című szuperprodukciójukban. Egy olyan filmben, melyre 250 millió dollárt és még további 150 millió dollár marketingköltséget fordítottak. Egy olyan filmben, amelyben legalább egy fotó vagy 20 másodperc hangüzenet erejéig feltűnik a franchise szinte valamennyi fontos korábbi szereplője. Egy olyan filmben, ami egészen biztosan többszörösen megtérül a mozipénztáraknál – az előző rész 350 millió dolláros összköltségvetésre fialt 1,1 milliárd dollárt. És folytathatnám tovább…
Az utolsó lovag az a posztfilm, aminek elkészülte valahol a filmművészet csúcson túli állapotát tükrözi. Minden filmet megcsináltak már, minden történetet elmeséltek, a technikai háttér egyszerűen mindent meg tud jeleníteni, amit ember csak el tud képzelni, vagy azon is túl. S mindennek összművészeti mesterművein is túl vagyunk már – jöjjön hát a szabad játék, a szabadjára engedett öncélúság, a szétesés és a káosz. Mert nem érdekes, hogy valami már nem szól semmiről (az olyan XX. századi…), hogy nincsenek karakterek (csak odafröccsentett színek a vásznon), hogy azt sem tudjuk, hogy éppen ki kivel van vagy ki ellen harcol (ugyan már!), hogy úgy telik el két és fél óra, hogy azt sem vesszük észre, hogy eltelt és utána nem emlékszünk belőle egy pillanatra vagy képkockára sem.
Micheal Bay ennek nagymestere, le a kalappal előtte! Nem semmi teljesítmény, hogy a homokozóban ragadt gyermeki énjének csapongó játékaira össze tudott szedni egy ekkora összeget és maga mögé tudott állítani több ezer – a maga szakterületén kiválóan tehetséges – szakembert és alkotótársat. Ez a csúcs! És innen már csak a lejtmenet lesz…