Daniele Finzi Pasca és Julie Hamelin az újcirkusz világhírű művészei. Az 1964-ben született svájci Daniele a nyolcvanas években kezdte pályafutását, a sorkatonai szolgálat visszautasítása miatti börtönhónapokban írt Icaro című monológját több mint hétszáz alkalommal adta elő, ő alapította a Teatro Sunil nevű bohóccsoportot, ő rendezte a Cirque du Soleil Corteo című darabját, a torinói téli olimpia záróeseményét és Szentpéterváron az Aida és a Bajazzók című operákat. A kanadai Julie Hamelin (1972) 1993-ban többedmagával megalapította a Cirque Éloize újcirkuszi társulatot, részt vett a szocsi téli olimpiai és paralimpiai játékok nyitó- és záróprogramjainak rendezésében. 2001-ben ismerkedtek össze, és az azt követő évtizedben szinte valamennyi közös produkciójukban segítették egymás munkáját, végtelen és életigenlő fantáziájukkal egészítették ki a másikat. 2016. május 14-én Julie Hamelin hosszú, súlyos betegség után meghalt. A Per te a férje és a társulat gyászmunkája, emlékezése, életről való beszéde a halál árnyékában.
A szereplők nehézkesen, akcentussal beszélnek, egyszerűbb szókinccsel és nyelvtani szerkezetekkel, mintha az anyanyelvükön lehetne megszólalniuk. Ez a kulcs: ha a halálról lehet egyáltalán beszélni – nem dadogni, hanem beszélni –, azt így lehet. Keresve a szavakat és a mondatokat, ahogy egy sötét tragédiával szembesülő gyerek keresi a szavakat az elmondhatatlanra.
Szívbemarkoló jelenet, amikor két lány a szavak jelentéséről beszélget: egyikük huncutul megkérdezi a másikat, hogy miért van annyi név a tésztára, az meg magyarázni kezdi, hogy természetesen azért, mert minden tészta más és más, majd elkezdi sorolni a sok száz olasz konyhai szakszót, minden tésztafajtára egy konkrét és pontos megnevezést. A másik türelmesen végighallgatja, majd megkérdezi, van-e arra szava, ha valakinek meghalnak a szülei, őt hogy hívják. Árva, vágja rá a másik. És ha a hitvese hal meg? Özvegy. És ha a gyermekei halnak meg? Arra nem tud. És arra, ha a szerelme? Nem tud. És arra, ha a gyermekkori szerelme? Nem tud. És arra, ha a barátja? Ha a társa? Ha a kutyája? Ha a szomszédja? És csak kérdez végeérhetetlenül, és egyikre sincsen szó. És végül megkérdezi, hogy ha a tészta minden típusát elneveztük, van a tésztára ezer szavunk, akkor a szomorúság árnyalataira miért nincsen ennyi?
Az újcirkuszi, színházi, táncszínházi és látványszínházi elemeket összemontázsoló darab a „színház a színházban” struktúrát követi – szabad asszociációkból és szürreális szimbólumokból összeálló világa a társ elvesztése utáni tragédiát dolgozza fel –: azt a megfoghatatlan időpillanatot, amikor úgy jön létre egy darab, hogy nem jön létre, amikor a bemutató előtt nem áll össze a kép, de előttünk nézők előtt mégis összeáll, amikor minden nevetésről és jelenetpróbáról az jut a résztvevők és a nézők eszébe, hogy ki nincsen már velü(n)k, ő hogy nevetne, ő mindehhez mit szólna. Mindezt az egészet pedig nem szomorúan, nem sötéten, hanem életvidáman, rengeteg nevetéssel és bohóckodással valósítják meg. Csodálatos. Szép. Felejthetetlen.