Anyám mondja, hogy ezt megnézzük. Úgyhogy megnézzük. Nem vagyok túl lelkes, nem ígér sok jót ez a cím, nekem legalábbis semmit sem mond, de hát anyám akarja, elkísérem.
Pereccel ülök a sorban, és elkezdődik. Fekete-fehér képek jönnek, egy pap beszél, igen, valószínűleg pap lehet, fehér ingben van, és szenvedélyes hangon, gesztikulálva mondja, hogy a rock’n’roll tönkreteszi az ifjúságot, az ördög műve, és akkor egy gyors vágás, és belerobban a képembe valami. Valami zene. Egy fura, fekete fickó játszik. Olyan a bajsza, mint egy cigányprímásnak vagy a Horváth Pistának, aki a Hej, rigó, rigót énekelte, csiricsáré az inge, és olyan hatalmas a keze feje, hogy szinte eltűnik alatta a gitár nyaka.
Ez a fickó játszik, és belerobban a képembe a School Days:
„Up in the mornin’ and out to school / The teacher is teachin’ the Golden Rule / American history and practical math / You studyin’ hard and hopin’ to pass / Workin’ your fingers right down to the bone / And the guy behind you won’t
leave you alone […]”
Jobb napjaimban ugyanaz a srác vagyok, aki ott ül, 1976-ban az Urániában. Belepréselődve a székébe, ütemesen doboló lábbal, karfán ütött ritmussal, vigyorogva. Akkor, abban az első pillanatban még összenézek anyámmal, aki ugyanúgy mosolyog, és azt mondja: – Na? Ez volt apáddal az ifjúságunk… – aztán nem nézünk össze többet, én megbabonázva bámulom mindazt, ami a mozivásznon történik, hallgatom ezt a furcsa, fekete palit, nézem, ahogy áttáncol a színpadon azzal a leírhatatlan lábtartással, ahogy vigyorog, és amit látok, az olyannyira nem egyeztethető össze a kinti világgal, hogy egyszerre értelmet nyer mindaz, ami normális körülmények között semmit sem jelentene, értelmet nyer anyám mondata a saját ifjúságukról, és inkább érzem, mintsem tudom, hogy ez mostantól az én ifjúságom is, s hogy ez a fura fekete pali a fura cigányprímás bajszával beleette magát örökre a lelkembe.
S aztán megszületik a húgom, kezdődik a gimnázium, jön mindaz, amitől soha, egyetlen pillanatra sem tudtam megszabadulni azóta sem, és minden pillanatában felbukkan ő.
Minden házibuli vele indul, mi mással?
„Deep down Louisiana close to New Orleans / Way back up in the woods among the evergreens / There stood a log cabin made of earth and wood / Where lived a country boy named Johnny B. Goode / Who never ever learned to read or write so well/But he could play the guitar just like a ringing a bell […]”
Nem játszik többé az a hatalmas kéz, nem táncol többé át a színpadon az a rongyláb.
Azt írták: meghalt Chuck Berry, meghalt a rock’n’ roll.
Igen. Úgy valahogy. És sajnos most vele halt az ifjúságom is. Aminek egy része ott élt mindig is vele, St. Louisban. De az is lehet, hogy St. Louis élt itt velem, a Horváth-kert környékén. Akár így, akár úgy, ez már odavan. És mostantól megint rosszabb hely lett a világ. Egye meg a fene. De csak azért is: „Go, Johnny, go, go Johnny B. Goode.”