Jon Favreau rendező nevét eddig leginkább látványos és szellemes képregényfilmjei miatt jegyeztem meg. A 2011-es, enyhén szólva is szerencsétlen Cowboyok és űrlények habarcsa mellett neki köszönhetjük az egyszerre látványos, drámai és szórakoztatóan vicces első két Vasember-filmet (2008, 2010). Ezekkel sikerült egy olyan hangot találnia az azóta is megállíthatatlanul burjánzó Marvel-univerzumhoz, amely egyszerre tölti fel ezeket az alkotásokat vidám könnyedséggel, és képez ellenpólust a DC-filmek sötét eposzi világával.
Az általa rendezett A dzsungel könyve adaptációra is ilyen előzetes elvárásokkal ültem be. Rudyard Kipling világirodalmi klasszikusa csodálatos alapanyag, a történet karakterei szerethető és egyértelmű archetípusok, Maugli pedig az egyik legjobban és legérzékletesebben ábrázolt útkereső, jellemfejlődő alak – még akkor is, ha Kipling után Walt Disney 1967-ben mindezt leegyszerűsítette, elsősorban a gyerekek számára befogadhatóvá alakította át.
Favreau is inkább ez utóbbihoz nyúlt vissza, nem az irodalmi szöveghez. Cselekményvezetése, jelenetezése, „mondanivalója” a Disney-féle rajzfilmklasszikust veszi alapul. Ezzel alapvetően nem is lenne baj. Imádtam azt a rajzfilmet is, és ha készül belőle egy korszerűbb, látványosabb változat (szintén a Walt Disney égisze alatt), akkor a mai, CGI-orgiákon és háromdimenziós látványcunamikon szocializálódott szemű és érzékenységű gyerekeknek sem egy régimódi rajzfilmet lehet mutogatni, ha nincs időnk vagy kedvünk esténként felolvasni nekik a könyvből.
A dzsungel könyve friss változata mégsem képes megismételni azt a mese- és élményvilágot, amit az említett rajzfilm elénk tudott rakni. Sajnos. Ez a film túl komor, túl sötét ahhoz, hogy a kicsik félelem nélkül végig tudják nézni. Több ismerősöm is azt mondta, hogy általános iskolás korú gyermekükkel kénytelenek voltak elhagyni a mozitermet, a kicsi annyira félt, hogy már-már sírni kezdett, miért kell ezt tovább néznie, ez nem egy mese. És komorsága mellett kegyetlen is – ahogyan a dzsungel törvényei lehetnek kegyetlenek –, realisztikus is – ahogyan a mese ártatlanságától és naivitásától megfosztott élet is az –, és több pontján egészen horrorisztikus is – ahogyan a lámpaoltás utáni sötétség is megfoghatatlanul félelmetes.
Ez a film nem gyerekeknek való, még akkor sem, ha egy-két könnyedebb jelenetében nagyon igyekszik megismételni a Disney-rajzfilm játékos tárgykezelését. A szöveges humor inkább esetlen és erőltetett szellemeskedés, a jellemkomikum felnőttesen és kisrealistán félresiklott (egy meséhez képest), a nagy igyekezettel rajzfilmesre hangolt mézvadászat-jelenet meg úgy lóg ki a többi közül, hogy zárványként inkább stiláris hibának hat, mint egy végiggondolt koncepció részének.
És akkor még a Disney-filmekben megszokott dalbetétekről nem is beszéltem. Ezek feltehetően kötelező elemek voltak – a gyártó kérésének megfelelően, nem pedig a rendező invenciójának köszönhetően. Balu hedonista dala még beleillik ebbe a világba – hozzá is adja, amit hozzáadhat –, hiszen az ember (medve) dalra fakad, amikor jóllakottan úszkál fel és alá egy langymeleg folyóban. De Lajcsi, a majomkirály nagy áriája már nem – ez teljességgel idegen ettől a filmtől, és inkább kényszeres, mint szükséges. Azért érzem így, mert szerepe és stiláris funkciója egy ilyen rétegnek akkor lett volna, ha nemcsak a majomkirály, hanem az összes szereplő – például Akela, Bagira, Sir Kán, Ká – megkapja a maga dalát vagy duettjét.
Ez elmaradt ebből a filmből, ahogy a meseszerűség bája is. A hiányuk miatt keletkezett lyukat pedig kegyetlenség és realizmus töltötte fel, a rendező sötét és fatalista koncepciója szerint. Így lett az alkotásból gyerekeknek szóló mesefilm helyett felnőtteknek szóló szuperlátványos kalandfilm. S a nagy baj az, hogy ezt előre nem árulta el senki sem.