A napokban több, különböző korosztályú ismerősömnek, családtagomnak nekiszegeztem váratlanul a kérdést: mit tud a salgótarjáni sortűzről? Keveset. Sajnálatosan keveset. A pontos dátumot például a megkérdezettek egyike sem tudta, pedig az ’56-os emlékév kapcsán gondolhatnánk, hogy már mindenkinél rendben van a kronológia.
Nem tudom, mi vezérelte Matúz Gábort, amikor eldöntötte, hogy filmet készít a borzalmas vérfürdőről, amelynek máig vannak megmagyarázhatatlan, sőt értelmezhetetlen momentumai. Máig bizonytalan például a sortűzben elesettek száma: 47 név ismert, 131 a feltételezett áldozatok száma. A sebesültekénél még nagyobb a szórás. Mennyien voltak? Ezt sem lehet tudni. Szerintem nem véletlenül, aki nem sérült nagyon súlyosan, talán orvoshoz sem mert menni.
Elkényeztetett gyermekei a jóléti társadalomnak, azt sem tudjuk, hogyan kell zsigerből rettegni… A dokumentumok száma elenyésző, nem tudni, ténylegesen mi okból. Megsemmisítették? Nem is készültek? Azt sem tudni, az orosz levéltárakban vannak-e feljegyzések, hiszen nem kutathatók a korszak dokumentumai. Nem tudom, mi vezérelte Matúz Gábort, amikor 2013-ban elkezdte filmje forgatását, de egy biztos, és itt kénytelen vagyok közhelyet használni: hiánypótló filmet készített. És talán az utolsó pillanatban, hiszen egyrészt lassan kihalnak a szemtanúk, túlélők, másrészt új évfordulók jönnek, elfordul a figyelem a 60 évvel ezelőtt történtekről.
A Nincs kegyelem című, mintegy 100 perces film bevallottan 30 százalékban dokumentarista és 70 százalékban fikciós elemekből építkezik, amelyek hol élesen és mindenki számára egyértelműen elkülönülnek egymástól, hol olyan észrevétlen csúsznak át egymásba, hogy a néző elbizonytalanodik: akkor ez most egy bevágott dokumentumfilm-részlet vagy egy megrendezett mai felvétel?
Megkérdeztem egy fiatal gimnazistát: kik voltak a pufajkások? Nézett, „mint a moziban”, hallotta ugyan a kifejezést, volt is némi elmosódott fogalma, de nem tudta, hogy meleg kabátot kaptak Kádár 1956 novemberében létrehozott, saját fegyveres szervezetének tagjai. Pufajkában melegedtek, miközben a megalázott, megfélemlített és elárult nép kívül-belül fázott. Róluk, a gyilkosokról és a másik két csoportról szól a film: az áldozatokról (halottak, sebesültek) és a segítőkről (orvosok, nővérek, civilek).
A salgótarjáni sortűz napra pontosan hatvanadik évfordulóján, holnap december 8-án lesz a film hivatalos premierje Salgótarjánban az Apolló moziban, majd több helyszínen is vetítik, a rendező szavait idézve „ameddig igény lesz rá”: Budapesten az Uránia filmszínházban, Csepelen a Kultik, Balassagyarmaton a Madách, Székesfehérváron a Barátság és Szigetszentmiklóson a Nádasdy moziban, szigorúan csak a 16 éven felüli nézőknek.
A rendező intelmével bocsátom önöket a vászon elé: erősítsék meg a lelküket. Erősítsék meg a lelküket, mert nagy szükség lesz rá, hogy kibírják azt a 100 kemény percet.
Hiánypótló film készült ’56 egyik legvéresebb momentumáról
A film alapvetően három szereplőcsoport megmutatásával/felvillantásával próbálja meg érzékeltetni, milyen lehetett testközelből az a bizonyos december 8-a Salgótarjánban: gyilkosok, áldozatok és segítők (orvosok, nővérek, civilek).