Cserében hallgathat szemrehányást, amennyi belefér: „Később megint ingerülten szememre vetette, hogy nem vállalom egészen. Művészfeleségeket emlegetett, akik házalnak férjük műveivel, felmossák őket, ha italtól megmámorosodnak és elvesztik emberi mivoltukat, akkor is kitartanak, ha megcsalják őket, akiknek ez az egész életük. – Te ezt mind tudod – mondta, és akadozva ismételte: – és, és… Ránéztem: – Árnyékéletek! – mondtam. – Az előbb szabad emberi fejlődésről beszéltél. Amit mondasz, az mind nagyon jó a férfi szabad fejlődése szempontjából, de ezek a szegény nők hogy állnak itt!”
Ha elég okos és elég kemény az egyszeri múzsa/szerető/feleség, jutalom lehet még az emlékek megírása, és könyvben történő közreadása. De itt is vigyázni kell! A hajdani emberi tulajdonságok, jellemvonások az utókor mindig későn jövő hódolatának tükrében és horizontjában eredeti formájukhoz képest időközben torzan megmerevedtek, és igen vékony jégre lép az az emlékező, aki két lábbal mer taposni a halottakról jót vagy semmit igazságára, és nem zseninek írja le elhunyt, immár persze zseninek kikiáltott párját, akivel öröm volt együtt élni/szenvedni/sírni/ölelkezni/stb. Főleg nagy orosz alkoholisták özvegyei tudnak szépen emlékezni, jóindulatú fátylat borítva az olykor minden bizonnyal elcsattanó pofonokra és a szinte mindig bor-/vodka-/sörgőzös leheletre. Meg hát csalóka dolog ez az emlékezés: ahogy telik az idő, és a tőlünk független, de ránk is ható világ hangsúlyai ide-oda tolódnak, mi is elbizonytalanodunk: vajon tényleg kisstílűen pereltem vele ostobaságokért (ami persze csak most látszik annak: ott és akkor ölni tudtam volna érte!), vagy inkább felismertem benne a zsenit már akkor? Tízből kilencen felismerték a zsenit – már akkor, természetesen.
A negyven éve elhunyt Vágó Márta „József Attila” című, egyetlen megjelent könyvében nem ilyen emlékező: kínos pontossággal rekonstruálja a József Attilával két alkalommal is elkezdett kapcsolatát (melyek közül az elsőnek egy – szülői részről – kelletekorán összehozott angliai tanulmányút vetett véget; erre írta József Attila, hogy: „Egy jómódú leányt szerettem, osztálya elragadta tőlem”), felfesti, majd azonnal árnyalja a képet (például a fenti vádat így hárítja el: „Megtalálta a kielégítő magyarázatot, hogy osztályom ragadott el tőle, és teljesen elfojtotta, félretolta a (Szántó) Judit-ügyet, az igazi okot, mintha csak engem szeretett volna, holott világos, hogy akkor már őt szerette, és mellette elég hosszú ideig ki is tartott (…) egyszerűen megcsalt”), őszintén beszél a legintimebb dolgaikról is, közreadja a teljes levelezésüket, nem szépít, nem javít ki utólag, bár egyértelmű, hogy ezzel sokat javíthatna az összképen, értelmezni is csak ritkán értelmez, inkább egyszerűen leír (bár nagyon nehéz neki beszélni minderről, de enged a közakaratnak, amikor 1942-ben megírja a visszaemlékezéseit – igaz, csak 1975-ben jelent meg könyv formájában).
És nem próbálja elhitetni sem magával, sem másokkal, hogy tévedhetetlenül ítélt volna korábban: „De mégis, mit gondolsz te a tehetségem méreteiről, minek tartasz? Nem tudod, hogy vannak, akik zseninek tartanak? (faggatja őt József Attila – NKZs) – Hangosan fölnevettem, olyan abszurdnak tűnt föl nekem ez a gondolat. Igaz, ő fejezte ki legjobban a kor érzelmi és tárgyi problematikáját, igaz, hogy nagyszerű költő volt, hát ez oly természetes volt valahogy és annyi volt a fonákja, a vele járó vívódások, a súrlódások a külvilággal, a gyarlóságok, mit tudom én, mi. De hogy Attila, a kis kölykecském, aki tulajdonképpen mindig azt várná, hogy megszoptassák – zseni?”
Bátor szívvel megmutatja a saját érzéseit, tévedéseit, gyengeségeit (például amiért enged szülei akaratának, és eltávolodik szerelmétől – „Lettél volna nyakasabb!”, zúdítja vissza rá apja a ki sem mondott vádat) és kételyeit (a soha létre nem jövő házasság kapcsán így gondolkodik: „Egyszerre beszökött szívembe a félelem, hogy sorsunk tényleg nem tud összekapcsolódni, az életformák számomra többet jelentenek, mint hittem volna, és szüleim hatalmukban tartottak. A formák tartalmakat is jelentettek. Eszembe jutott, hogy mélyen vallásos barátnőm, Christianus Médi, aki a legnagyobb szegénységet is örömmel vállalta, komolyan hitt a házasság szentségében. Attila vadsága, társadalmon kívülisége dermesztő hatással volt rám. Letörten éreztem, félig-tudatosan, hogy idegenkedésem minden örömet, meleget, életet elfog és elfojt bennem”), nem hallgatja el, hogy néha milyen furcsa, mániákus vagy jövőbelátóan depressziós volt szerelme („Vállamra hajtotta a fejét: – Nagyon szerencsétlen vagyok, simogasd meg a homlokomat – suttogta. Megsimogattam. Kissé könnyezett, aztán megint a mellem felé nyúlt”, illetve: „Elővette a Curriculum Vitae-t, és felolvasta. Mikor odaért, hogy Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki, jelentős, feddő oldalpillantást vetett rám”, vagy: „Attila lázadozva beszélt arról, hogy a baloldalon nem becsülik semmire, nem fizetik meg, minek maradjon köztük egészen hiába? Elmegy egy jobboldali laphoz”, és végül (így mereng József Attila): „Tudom, hogy ha nem leszek, sokan fognak velem foglalkozni”), de azt is látni engedi, milyen gyöngéd tapintattal és milyen okosan volt képes szeretni a talán legnagyobb magyar költőt.
És olyan professzionális szinten érti és értelmezi József Attila művészetét, ahogy kevesen („Attila, a meglepő gondolattársítások és sűrítések akkor még kezdő mestere…”, illetve: „Gondolkoztam, hogy mért nem segít rajta az analízis, hogy az analízisben szerzett belátások és ismeretek mért nem jelentettek neki egyebet új spekulációs anyagnál, amelyeket oly különös egykedvűséggel, mintegy megállapító közönnyel használ fel verseiben, és nem hajlandó igazán feldolgozni érzelmileg”) és annyi, szinte csámcsognivaló részlettel szolgál a korabeli életet és viszonyokat illetően, hogy az gyönyörűség („Inkább azzal törődj, hogy a te versed meglegyen. Reggel be kell mutatni a rendőrségen, aztán már semmit sem szabad rajta változtatni”), szomorkás humora pompás („Hamarosan három verset vitt fel a Nyugathoz, a Förgeteget és két szerelmes verset. Az utóbbiak közül az egyiket még Lucához írta, és megmagyarázta nekem: be kell látnom, hogy az olvasó szempontjából tökéletesen mindegy, kihez szólnak a versek. – Beláttam”), és a versek születéséről, első elhangzásáról szebben írni sem láttam még senkit: „És elkezdte: Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog – ahogy szokta: rendkívül érzékletesen ejtette a szavakat. Megszakította az olvasást, felém fordult, ragyogó, kissé kihívó arccal ismételte: Bársony nesz inog. Én tompán, hülyén ültem, nem fogtam fel egészen a sor szépségét. Folytatta: – a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok. – Diadalmasan felkuncogott, és roppant hevesen magyarázta, hogy »illatoztak a jázminok«, már elnyűtt lett volna, és hosszas gondolkodás után sikerült megoldani a »tapsikolt«-tal. Mutatta, hogy rázzák ki magukból a szirmok az illatot, egy kis színlelt borzongással és ujjaival is utánozta a képzelt virágmozgást. Most aztán végig felolvasta és elmondta, hogy mikor befejezte, arra gondolt, hogy ezt fogja Palinak ajánlani, a hogy mi ne legyünk német gyarmat miatt, de mégis úgy határozott, hogy ez már nekem szól.”
Egy okos, gondolkodó nőre emlékezzünk tehát, nem csak József Attila kapcsán, hanem a maga jogán is.