Trieszt több dologról nevezetes: finom az ottani fagylalt, ott született a nemrégiben Franz Kafka-díjjal jutalmazott Claudio Magris író, illetve a második világháború alatt koncentrációs tábor működött a városban. Utóbbi rossz fényt vet a település amúgy változatos és inkább a pompa felé hangsúlyosabban elmozduló múltjára, igaz, a város egyedi atmoszférájának köszönhetően joggal megérdemelné a legészakibb déli olasz város elnevezést. Elég végigmenni a kacskaringós utcákon, nézelődni a piacán, beszélgetésbe elegyedni egy-egy olasz árussal, a fehérben játszó épületek hamar meggyőzik a látogatót: Trieszt a jó ízlés és a jókedv legmegfelelőbb helyszíne. Földrajzilag közel Velencéhez, és lélekben nem messze Szicíliától.
Egy város, méghozzá egy tengerparti város, mint Trieszt, különleges ajándékkal lepi meg az arra érdemes látogatót. Utcái kivezetnek a tengerhez, és ezt az érzést, a tenger felé sétálás érzését azzal tetőzhetjük még, ha harangzúgáskor érünk ki az Adriához. Olyankor azt hiszem, az elcsúszott dolgok akadálytalanul a helyükre kerülnek, visszaáll a világrend, mint egy happy enddel végződő, előtte vérre ment magyar népmesében.
A tengerparton sorakozó, ügyes építőmesterek és a munkájuk iránt elkötelezett mérnökök ízlését dicsérő házak látványa nem keveset tesz hozzá a már így is a tökéletességhez közelítő Trieszt-élményünkhöz. Arrébb, a házak között a hatalmas tér uralja a környéket, a fölé magasodó, építészetileg kifogástalan házak és a téren mindenhol felbukkanó kávéházak együttesét ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amit akkor éreztem, amikor az Eb-n a magyar csapat berúgta az első gólt az osztrákok kapujába.
A tértől röpke néhány perc sétára található fehér színű templom kapujából érdemes az Adriára nézni, ott gondoltam először arra, hogy ha ateista lennék, ott biztosan felülbírálnám ezt a világképet. Triesztben nehéz nem vallásosnak lenni vagy nem vallásossá válni, minden azt sugallja, hogy Isten létezik, és ha Krisztus visszajönne a Földre, első útja egy trieszti kávéházba vezetne. A tér egyik kávéházi teraszán megfogalmazódhat bennük az Európához való viszonyunk, aminek minden valószínűség szerint pozitív lenne a kicsengése. Az olasz kávéhoz semmi sem fogható, és a többi, közhelyszámba menő étel, a makaróni és a pizza ugyanannyira hat ránk, mint a tenger és az éjszakai kikötő fényei.
A belvárosban találkozhatunk a város szerethető kopottságával és a boltjuk előtt nyugodtan üldögélő olaszokkal. Itt bárhol leülhet, megállhat az ember, különösebben nem kelt vele feltűnést, a rohanás nem jellemző az itteni életre, és különben is, az egy helyben állás vagy ücsörgés ugyanolyan cselekvés, mint a gondolkodás, csak látványosabb.
Ebben a városban a napfény egészen másképp jelenik meg, mint bárhol máshol. Nem olyan, mint Camus Az idegen című regényének tengerparti jelenetében, a fény itt nem bántó, hanem telített, kellemesen szurkáló, amikor a tárgyakhoz és emberekhez, állatokhoz ér, az egész életünket bevilágítja. A trieszti napfényt felvehetnék a világ csodái közé.
Trieszt turisztikai érdekességei között említik a Miramare-kastélyt és a Rilke sétányt, utóbbi a tenger fölé magasodó, dús növényzettel borított hegyoldalon ível végig, érdemes végigmenni rajta. Ottjártamkor Tolnai Ottó Balkáni babérjából olvastam fel, hiszen az Adria magyar hangja mégiscsak a júliusban hetvenhatodik születésnapját ünneplő, Palicson élő költő.
Trieszt a többi mediterrán városhoz hasonlóan a szieszta idejére szinte kiürül, a boltok nagy része bezár, a helybeliek a zsalugáterek mögé húzódnak, ott várva ki a forró nap tombolását. Ebben az időszakban turistaként érdemes egy pohár fehérborral a kezünkben a szálloda hűvösében maradni, próbálják ki, az olasz borokat nehéz elvéteni, Olaszországban bor és ember kapcsolata, bár nálunk is egyre jobb a helyzet, valamennyire letisztultabb.
Ha mindezek után valaki még nem kapott kedvet Trieszthez, annak idézem Karl Schlögel Claudio Magris kapcsán írt szövegéből az erre vonatkozó részt. „Magris mégis egy olyan városban nőtt fel, amelyben még felismerhetők voltak az egykori dunai monarchiához tartozó Földközi-tenger menti kereskedelmi centrum kozmopolita és liberális szellemének nyomai, egy olyan városban, ahol valamikor Rainer Maria Rilke és James Joyce élt és dolgozott, amely Umberto Saba és Italo Svevo révén a világirodalom egyik fővárosává lett, és ahol olyan írók és intellektuelek, mint Boris Pahor, Biagio Marin, Roberto Bazlen és Gianni Stuparich tartották fenn a kapcsolódást egy elmúlt, darabokra tört kultúrához.”