Bud Spencer (alias Carlo Pedersoli) annyira hozzátartozik az életünkhöz, hogy halála kapcsán félő, csak közhelyeket lehet róla írni. Olyan ő, mint a levegő, mint a dühbe jövés (úgy is, mint gurulás), mint a vízilovakkal levés (úgy is, mint evés) és lét; mint a bab falatozása angyalmódra, mint az aranyesés (úgy is, mint aranyhullás, hiszen a fiatal Carlo olasz bajnoki címet nyert 1949-ben mellúszásban, 1950-ben pedig százméteres gyorsúszásban győzött – és akkor még nem beszéltünk az olasz vízilabda-válogatottal elért győzelemről) Yukkában.
Jó lenne elkerülni a kínálkozó lehetőségeket, a „mennyei pofonok”-szerű címet, lássuk, sikerül-e?
A mackós testalkatú, marcona nézésű bácsi ő, aki annyi pofont kioszt filmenként, amennyinek azóta még a felét is csak a fogukat szívogatva merik a filmjeikben elhelyezni nagy költségvetésű hollywoodi produkciók forgatókönyvírói, rendezői, producerei és színésznek álcázott harcművész sztárjai. Röpülnek a statiszták, a hangeffektet produkáló gép izzásig hevül, mégis nézhető a film, mégis hiteles a maga módján; sőt összehozza a családot vasárnap délután és karácsonykor.
Mindenki megbékél mindenkivel, a gyerekek önfeledten nevetnek az obelixi lendületű ökölcsapások következményein, el is játsszák a szélben szálló pofonokat, persze óvatos odafigyeléssel, hiszen ez csak játék. Anya szeretettel nézi a kiskamasz módjára hahotázó apát, apa pedig lopva anyára sandít: így kéne élni, ilyen lendülettel, drága, így kellene kirántani életünk megrekedt szekerét a mocsárból, mint egy Herkules, és lám, szívem, a serpenyő sem csak arra való, hogy palacsinta süljön benne, hanem arra is, hogy helyreálljon pár percre – másfél órára – a világ rendje.
Hiszen a világ rendje felborult – de nem is borult fel, mindig is a feje tetején állt, így teremtetett. És akkor jön ez az egykedvű, rezzenéstelen arcú férfi, akinek nemes egyszerűségű szíve együtt dobban az igazsággal (ráadásul az esendő szent módjára maga felé hajló kéz éppenséggel jól ismerten emberivé teszi a jelenést), csontos ökle rendet vág a gonoszok között, szó szerint is érvényt szerez a fogat fogért elvnek, ami azért – valljuk be – mindannyiunk titkos álma.
Jó lenne megérteni, mit tudott az a csapat, amelynek kalapján Bud Spencer volt a bokréta, hogy a rengeteg verekedés ellenére sosem lett agresszív vagy ijesztő egyik alkotásuk sem, nem folyik bennük vér, hogy ugyanazt a filmet nyugodtan újra lehet nézni akár félévente is.
Nem lehet megunni, jóllehet a főhős arcának minden rezdülését ismerjük már, sőt az ügyesebbek el is tudják játszani, fejből mondjuk a következő mondatát, megrezdül az öklünk a faék-egyszerűségű banditák pökhendi stílusán percekkel azelőtt, hogy a móresre tanítás elkezdődne.
Érdekes az is, hogy Terence Hilllel (alias Mario Girottival) közösen működik igazán a történet, olyanok ők, mint Don Quijote és Sancho Panza, Csongor és Balga, Frédi és Béni vagy Stan és Pan – fenntartva persze a jogot arra, hogy ne lehessen mindig egyszerűen eldönteni: ki kicsoda ebben a hagyományos kétosztatúságban. (Vajon mi járhat most Terence Hill fejében? – gondolom szomorúan.)
Bud Spencer a gyerekkorunk, a fiatalságunk, életünk önfeledt pillanatainak szimbóluma, tetemes része annak, amire jó volt és jó emlékezni, amikor csak a derű óráit számoljuk.
Köszönjük, drága mester!