Ritkaság, hogy az amerikai – vagy a világ bármely mesekincséből importált és észak-amerikai szűrőkön átfolyatott – történetek, mesemondás, dramaturgiai felépítmény, emberszemlélet, humor, karakterrajzok és szereplő-archetípusok, erkölcsi igazságok és katarzisok mellett más kultúrák mesemondói is levegőhöz, szóhoz, térhez és gyöngyvásznon megelevenedő meséhez jutnak.
Az elmúlt időben ilyen volt például – a teljesség igénye nélkül – a Sang-ho Yeon rendezte dél-koreai Szöul, végállomás című, elsősorban a felnőtt közönséget megcélzó, a zombiapokalipszist narratív térként és kontextusként használó, megrázó társadalmi- lélekrajzi film; az Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli által írt és rendezett belga–francia mese egy csodás képességgel rendelkező beteg fiúról (Fantomfiú), vagy az egy XIX. századi orosz arisztokrata lány sorsa elleni lázadását és északi utazását elregélő, francia–dán A messzi Észak, vagy a Kubo és a varázshúrok szívszorító misztikus története (LAIKA stúdió); a francia–japán koprodukcióban készült A vörös teknős szavak nélkül, csak képekkel elmesélt története egy szigetre sodródott hajótörött férfi és egy óriási vörös teknős különös kapcsolatáról.
Ebbe a felsorolásba illeszkedik, de inkább csak illeszkedhetett volna a nálunk július 27-én bemutatott, David Alaux rendezte, Dzsungel-mentőakció című francia animációs film is.
A 2011 óta sikerrel futó francia animációs sorozatból kinőtt mozifilm egyfelől bájos, másfelől nagyon is nélkülözi az eredetiséget. A majdnem százperces játékidő alatt végig azt éreztem, hogy a sorozatban kidolgozott szereplőket túlságosan rutinszerűen rakják elénk: őket nem kell már különösebben bemutatni, jellemet, motivációt vagy hátteret rajzolni nekik. Ez csak azért baj, mert az eredeti sorozat nekem (nekünk) teljesen kimaradt, a jól kitalált karaktereket most látom először, és szeretnék róluk többet megtudni, szeretném, ha „a barátaim” lehetnének bő másfél órán keresztül (vagy kicsit azon is túl).
Kikről is van szó? Egy megveszekedetten gonosz, bűnöző koaláról, aki robbanó varázsgombái segítségével el akarja pusztítani a tengerparti dzsungelt (hogy miért, vagy hogy azt követően mi lesz, fél mondatban sem tudjuk meg); egy dzsungel mellett partra vetett tojásból kikelt pingvinfiúról, akit a helyi tigris nevelt fel, ezért állandóan tigriscsíkosra festve jelenik meg; az ő fogadott fiáról, egy parafadugóval lezárt gömbakváriumban élő aranyhalról, aki szintén tigriscsíkosra van mázolva; valamint az ő baráti bandájukról, az őserdőért felelősséget vállaló egyik, majd másik „szuperhőscsapatról”. Róluk most legyen elég csak annyi, hogy archetipikusak, fantáziadúsak, megszerethetők, működnek a történetben és az interakciókban egyaránt.
A manapság orrvérzésig divatos szuperhősfilmek szerkezeti elemeit hol tudatosan, hol parodisztikusan használó Dzsungel-mentőakció eredeti karaktergárdája mellett viszont sem a történetben, sem a jelenetezés nagy részében nem tudott újat adni.
A szokásos „világmegmentéses” szüzsé még rendben is lenne mint a mese keretrendszere, viszont az ezt kitöltő jelenetek a legritkább esetben sem eredetiek: ha valaki rendelkezik az elmúlt két-három évtizedet felölelő szuperhős- vagy akciófilmes műveltséggel, akkor csak legyint: aranyos ez az egész, de ennél nem több, a popkulturális kikacsintásokban pedig messze jobbak és eredetibbek az amerikaiak.