A kellemes izgalmat a gyomrában nem holmi röpködő lepkék okozták, hanem annak a vodkának a boldog tudata, melyet az állomás restijében fog és szokott felhörpinteni, megérkezvén.
A resti (talán túlzás ezzel az előkelő névvel illetni: inkább bódékocsma, két négyzetméternyi „terasszal”) szerényen húzódott meg a böhöm nagy állomásépület sarkában, és az út túloldalán álló rendőrséget és óvodát bámulhatta bárki, aki pár percre megállt a magas fémasztalok mellett. (Szék nem volt, csak a pultos háta mögött, de ő sosem ült rá.) Kiss Dénesen kívül hárman iszogattak az asztalok mellett: ketten beszélgettek, a harmadik egymagában állt, és szemmel láthatóan igencsak befelé nézett, önnön mélységeit fürkészte, mintha. Dénes látásból mindegyiket ismerte: ugyanazzal a szakadt vonattal jártak dolgozni, mint ő. Mikor összenéztek, egymás felé biccentettek.
A két beszélgető ember nemsokára felkapta koszlott táskáját, és hazafelé indult – előtte azonban cigarettára gyújtottak, nehogy útközben megártson a tiszta levegő. A harmadik illető továbbra is befelé nézett, de úgy tűnt, vagy nem lát semmit, vagy éppenséggel mindent lát, mert igen keserű volt az arca.
Kiss Dénes hosszasan tusakodott magában, hogy igyon-e még egy vodkát, vagy sem. Elég meleg van, az asszony kettőt biztosan észrevesz, és amúgy is mindennap csak egyet iszom – ezek az érvek ellene szóltak. Viszont nagyon jólesne, egy üveg finom, hideg sörrel – ez az érv mellette szólt. Mivel az ember anyag, mint Yossarian mondotta, bölcselkedett Kiss Dénes, aki fiatalon igen sok könyvet elolvasott, ezt például többször is, és az anyagnak nincsen akaratereje, iszom még egyet.
Odament a pultoshoz, aki keresztrejtvényt fejtett, és időről időre a sarokba köpött, főleg mikor nem jutott eszébe egy-egy szó. Jól ismerték egymást Kiss Dénessel, mert osztálytársak voltak nyolcadikig – mégsem beszélgettek soha. Most sem. Tisztelték, becsülték egymást, legalábbis így gondolta Kiss Dénes, legalábbis amennyire meg tudom ítélni, tette hozzá rögtön.
A sör szisszenve nyílt ki, oldalán gyöngyözve indult lefelé egy csepp. Kiss Dénes szájában összefutott a nyál. Lehúzta a vodkát, majd megöntözte egy kis hideg sörrel, és már-már jókedvre derült. Az óvodára bámult, ahol néhány szerencsétlen kölyök sorvadozott az udvaron, ezeknek a szülei még nálam is későbbig dolgoznak.
Ebben a pillanatban kinyílt a rendőrség ajtaja, és kilépett rajta egy rendőr; Kiss Dénes őt is ismerte, alatta járt három évvel, nem volt egy észlény, persze, nem mindenki lehet ilyen okos, mint én, huncutkodott a vodka a vérében. A rendőr elindult az óvoda felé, de ekkor valamiért átnézett az úttesten; aztán megállt, és fürkészni kezdte a restit meg a hosszú lábú, magas asztalokat. Kiss Dénes körbepillantott maga körül, és a gyomra görcsbe rándult.
Egyedül volt, sem az öngyilkosságra készülő pofát, sem a pultost nem látta. Ijedten pislogott, mert embereket sem látott sehol – igaz, mikor nem jön vagy megy vonat, itt aztán a kutya sem jár. A gyomra még egyszer megrándult, és amikor azt látta, hogy a rendőr lassú, komótos léptekkel átkel az úttesten (nulla forgalom, úgyszintén), majdnem összehányta magát.
Adjonisten, köszönt a rendőr, és Kiss Dénes is mormogott valamit. Ugyanazon a lakótelepen laktak, a város másik felében, a gyerekeik annak idején együtt jártak óvodába. Soha nem beszélgettek, de mindig köszöntek egymásnak. A rendőrnek volt egy Németországból behozott, öreg Audija, Kiss Dénesnek nem volt kocsija. Kiss Dénesnek volt felesége, a rendőré évekkel ezelőtt meghalt.
Képzelje el, folytatta a rendőr, és a háta mögött összekulcsolt kezekkel körbesétálta egyenként mindegyik asztalt, ma délelőtt csőtörés volt a negyedben. Kiss Dénesnek fogalma sem volt, mit lehet vagy kell erre mondania. Nem voltam itthon, motyogta, dolgoztam, tette hozzá. Aha, mondta a rendőr, majd elővette a gumibotját, és irtózatos nagyot csapott a szomorú pofa asztallapjára. Kiss Dénes megrándult, de az jutott eszébe, milyen vicces lenne, ha a gumibot visszapattanna, és fejbe vágná a rendőrt, mint azt egy rajzfilmben látta valamikor.
Tudja, hogy itt tilos az alkoholizálás, kérdezte a rendőr, és lassan forgatta a gumibotját. Bár körbesétált, mindig úgy lépett, hogy Kiss Dénes felé forduljon. Kiss Dénes szinte nyöszörgött a félelemtől, de azért elmondta, hogy ő mindennap itt szokott meginni egy pohárkával, mielőtt hazamegy, a rendőr úr is látta már, többször. Azt a tetves mindenit, ordította a rendőr, és ráhúzott arra az asztallapra, amelyikre pár perccel korábban a két beszélgető jó barát könyökölt. Mivel négy asztal volt összesen, Kiss Dénes tudta, hogy nemsokára az övé következik, de mégis az járt a fejében, hogy miért nem káromkodik tisztességesen a rendőr. Mi az, hogy a tetves mindenit? Ilyent náluk a főmérnök sem mond, az is sokkal egyenesebben beszél a Jóistenhez.
De a rendőr nem ütött többet. Ezt jegyezze meg jól, ennyit mondott, s azzal a gumibotot visszatette a helyére, majd elindult hazafelé. Bocsánatot kérek. A pultos visszatért, nemsokára újabb vendégek érkeztek, hogy a vonatra várva megigyanak valamit. Kiss Dénes még egy óra múlva is ott állt a meleg sör fölött, és magába nézett, de nem látott semmit.