A darab az értelmezőnek is feladja a leckét, nemhogy a nézőnek. Ha utánanézünk, megosztott a tudomány, a Martin Lings néven is ismert Abu Bakr Siraj ad-Din a szakralitás mélyrétegeire hívja fel a figyelmet, elnézve az eköré telepedő jelenetek esetleges lazaságait, kidolgozatlanságát. Gyulai Pál viszont kevéssé engedi elhomályosítani kritikus tekintetét az egymásra torlódó coelhói életbölcsességek sűrű poézisével, véleménye szerint ez egy sokadrangú darab.
És mit lát a néző, a mai néző? Van benne csacskán kezelt földrajz, Szicília és Bohémia (Csehország) királyságait egy akkora tenger választja el, amely dramaturgiailag egyszer átszelhetetlen, máskor meg csupán akkorácska, mintha a szereplők csak a szomszéd utcába ugranának át a közbeeső háztömb két átellenes oldalán – egymásról így tudomást sem véve. Van benne megfagyott palotában ücsörgő megfagyott szívű öreg király, ellenében muzsikás, táncos, combvillantó paraszti mulatság. Van benne egy egyfelvonásos őrület – a felszarvazott Leontes pusztító vak dühe színészálom, de túltekert szóképei és monológjai ellenére csak addig tart, amíg a felvonás, tragédiájának kibontakozását elvágja az írói olló és feledteti a büfében kapható bécsi perec. Aztán van benne varázslat, feltámadás, megbocsátás, feloldás, összeölelkezés – fontos dolgok, úgyis, ha emberileg vesszük, úgyis, ha egy félig-meddig tündérmesét nézünk. Ha az előbbit, akkor elfogadjuk az idősödő szerző kvázi bölcsességének – álomszerű fátyolfüggöny ide vagy oda –, ha meg az utóbbit, akkor meg sajnos jobb volt pár éve a Disney égisze alatt készült Jégvarázs.
A mozivásznon látható feldolgozás igazi sztárparádé. A világhíres Kenneth Branagh saját magáról elnevezett színtársulata, a Kenneth Branagh Theatre Company előadását a tavaly őszi londoni premier óta folyamatosan telt házzal játsszák a West Enden lévő Garrick Színházban, állítólag már több mint egymillió angol fontot hagytak a jegypénztáraknál a nézők. A darabot Kenneth Branagh és Rob Ashford rendezte, Leontes királyt maga Kenneth Branagh formálja meg, Paulinát pedig az Oscar-díjas Judi Dench.
Eddig a hype, eddig rendben is vagyunk, ezért ültünk be mi is a moziba színházat nézni, felvonásközben perecet rágcsálni. De az így felkorbácsolt hangulat hamar elcsitult. Az első felvonás – a féltékenység, az őrület, a színpadon kívül elhulló családtagok tragédiája – egészen unalmasra sikeredett. A kosztümök és a díszlet századfordulós, békebeli hangulatot hozott a darabba. Nem két királyt láttunk, nem két királyi családot, pláne nem mesét, pláne nem mitológiát – hiába dobálóztak sűrűn antik görög istennevekkel –, hanem egy karácsonyfa hangsúlyos jelenléte mellett összezördülő két kicsinyes érzelmű, de nagypolgári dinasztiát.
Innentől kezdve a shakespeare-i monológok súlyukat vesztették, lógtak a levegőben. Amin az sem javított, hogy a hangsáv mintha csak sztereó lett volna, mintha egy konzervdobozból beszéltek volna a világhíres színészek, no meg a többiek. És az sem, hogy Shakespeare annyi szöveget halmozott egy-egy darabjába, hogy ezt csak úgy lehet játszani – ismét visszaigazolódott –, ha a színészek egymással versengve majdnem hadarnak. Ömlik a költészet meg a tragédia, meg még annyi minden a sorokból, és ömlik szünet vagy kitartott pillanatok nélkül a nézőre. Ám ha nem vágunk a szövegből bátran, máshogy nem lehet tartani a körülbelül háromórás előadásidőt, csak tartva az eszeveszett tempót, és ez még a legnagyobb színészeknek is rendesen feladja a labdát.
A második felvonás ehhez képest lendülettel indított, volt dallama, sodrása, a szövegvilággal egyenértékűen kidolgozott, megkoreografált jelenetei, de egészében mégis olyan volt, mintha egy másik darabra, egy másik előadásra, egy másik rendezésre ültünk volna be – talán azért, mert két rendező szerepel a színlapon is, talán nem azért, nem tudom. S ez a lendület ki is tartott a végéig, szépen eljutottunk A-ból B-be, a polgári szalonszínjátéktól a színpadi varázslatig. De mire ide kerültünk, érzékeink kikapcsoltak, és érzésnek is csak annyi maradt meg, hogy láttunk egy ilyet is, legközelebb nagyobb előzetes körbepislogással választunk esti programot.
A darabot február 24-én és március 18-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban láthatják az érdeklődőkők, emellett a budai Tabán moziban, valamint Szegeden és Szentendrén is vetítik.