Philemon most eltávozott közülünk.
Giczy János 1996-ban megírta az életét: „Mindez már az én gyermekkorom volt; a nemeskéri, szopori »agilis« csizmadiák, kisnemes gazdák világa… Bizonyos, hogy ekkor már kialakult az a befelé forduló, lelkiismeretes, soha nem hivalkodó, öntudatos emberfajta, amely lutheránusok között gyakori volt…” (Invitáció)
Giczy János valójában ilyen ember volt, típusában a legjobb, akit valaha is ismertem.
Művészi ars poeticájáról így vall: „A főiskola után egy-két évig még én is a késő nagybányaiak szellemében festettem… Egy idő után többet szerettem volna mondani tájról, emberről, világról. Hogy mi volt a több? Egy életérzés, amely akkor alakult ki bennem, amikor az országra, a falura, az otthonokra, a családokra szakadt az erőszak… Üresen maradtak a falvak, tönkrement a táj, megbomlott az ember és a világ közötti harmónia. Ez az életérzés a veszélyeztetettség és aggódás érzése volt.
Századunknak, Európának ez a nagy traumája az én, valamint a családom, a falum sorsában sűrítve van jelen… Így szinte magától összeállt egy motívumkincs, amelyből a falunk, a föld, apám, anyám, a nagyszüleim és az ő kezük nyomát őrző eszközök mind-mind a képi beszéd részévé szublimálhatók, olyan képi beszéd részévé, amely talán képes kifejezni az egyéni élményeken túl egy tágabb régió gyötrelmeit és vágyakozásait.”
Giczy János következetes tematikáját és formanyelvét ma országosan ismerik és értékelik. Sopronban is értő, őt és a művészetét szerető közössége támadt. A hivatalos elismerések sem maradtak el. 2013-ban életművéért díszpolgári címet kapott a várostól. Sopronban mindig is éltek és alkottak festők, jók is, számosan. János fiatalkorában Soproni Horváth József volt „a festő”. Nincs kétség bennem, hogy az elmúlt évtizedekben a művészetében beérett és kiteljesedett Giczy János volt „a festő”. A „föstő”, ahogyan ő mondta, ízes tájszólásával.
„Az én jellegzetes tanyázó- és festőhelyem Bánfalva lett… A bánfalvi táj, a környék, olyan volt, mint a nagybányai lehetett. Itt is gesztenyefa díszlett a vakítóan kék ég alatt.”
Alakja hozzánőtt a városához. Látom, ahogy kicsit hajlottan, hátul összekulcsolt kézzel ballag a bánfalvi kolostordomb felé, rajzolni, festeni „plenerbe”.
Szerethető emberi arca velünk marad, amíg csak élünk. Művészetét pedig megőrzi az idő, mert az romolhatatlan, maradandó.
Giczy Jánost ma 14 órakor temetik Sopronban, az evangélikus temetőben.