Izsó Zitának és Bach Máténak, lapunk munkatársainak nem ez a stílusa. Ők a régi iskola visszafogott, patinás csillogását hozzák a megannyi szenzációhajhász, bulváros műbalhé között. Az Athenaeum Kiadó gondozásában idén megjelent Pesti nő fizimiskára is elegáns, tiszta színekkel operáló kötet. A Krizbai Gergely „Krizbo” grafikusművész tervezte borító könnyed vonalai gondoskodnak arról, hogy az elegancia játékossággal és közvetlenséggel keveredjen: tipikus neoklasszicista, eklektikus pesti bérház homlokzata előtt ül egy virágfejű nő a (sok közül az egyik) tökéletes riportalanyi testtartásban, várva, hogy beszélgethessen velünk.
A Pesti nő nélkülöz minden dagályosságot, ellenben van benne némi virgoncság, egy csipet humor és elegancia. A klasszikus, talpas betűs tipográfiától is valahogy biztonságban érzi magát az ember, mint amikor a nagyszülőknél lapozgatta a Nők Lapját, és szólt a háttérben a Bartók rádió. Igen, a Nők Lapja mint zsurnalisztikai előzmény esetünkben megkerülhetetlen: amit ott csináltak (csinálnak), az a mélyinterjús képriportok vagy képriportos mélyinterjúk magasiskolája volt. Belemenős, faggatózós, mégsem pofátlan; közvetlen, de nem tolakodó; tragikumtól és humortól nem félő, de nem is jópofizó.
A kötetben van híres meg nem híres ember is a legkülönbözőbb munkakörökből: taxisofőr, színész, énekes, takarító, kocsmáros, sportoló, hivatásos világutazó, állatistápoló, rajztanár. Különböző bőrszínűek, különböző sorsúak. Elképesztően sokfélék. Mindegyik beszélgetés néhány oldalpár, mindegyik riportalanyról egy fotóval. A beszélgetések olyanok, hogy például a taxisofőr hölgyről vagy a két vendéglátósról abszolút el tudom képzelni, hogy így, ilyenformán nyilatkozik meg, ha egyszer véletlenül összefutunk, és pár percnél több időnk van az ismerkedésre.
Természetesen tétje van a dolognak – Izsó Zita visszafogott, katonásan rövidre szerkesztett kérdései első ránézésre egyszerűek, másodikra pedig: hohó, hiszen szinte mind erről faggatnánk az alanyt! Vannak drámák. Vannak tragédiák is. De a kérdezett nők szemmel láthatóan életben vannak, vagyis túlléptek életük viharain, túlélték a megpróbáltatásokat, és most példájukból mi is erőt meríthetünk. A könyv ezért kitűnően alkalmas a találomra felütős, egy-egy mondatba belekapós olvasásra is: lendületet ad az ember napjának, ha emlékezteti magát, hogy még a föld alól is fel lehet állni.
Bach Máté fotói is érzékeny csiki-csukit játszanak: úgy beállítottak, hogy spontán pillanatképnek hatnak, mintha portré és környezet csak véletlenül sodródott volna egymás mellé, mintha ember és miliő éppen akkor, a mi kedvünkért találkozna. Bach bátran szembemegy a mélyinterjús portrétendenciával: nem megy ízléstelenül közel, nem csinál színes-szagos posztert egy emberi arcból. A tolakodó intimitást, az emberi arc mélységeiben a sors vonalait erőszakosan kereső bombasztikusságot fantáziadús piktúrákkal helyettesíti: a többségükben teljes vagy félalakos ábrázolásoknál a környezetet teszi az alany kivetülésévé, mintegy aurát formálva a háttérből. Ez bölcsességre vall: nem minden fotográfus van túl a felismerésen, hogy egy ember arcába nem, de egy ember környezetébe beléphetünk szemlélőként.
A könyvet szombaton 15 órától Milyen is a pesti nő? címmel a XXIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Márai Sándor teremben mutatják be, és a fesztivál idején látogatható a kötetben szereplő fotókból összeállított tárlat.
Izsó Zita–Bach Máté: Pesti nő. Athenaeum Kiadó, 2017.