Hajlamosak vagyunk könnyen elkönyvelni valakit, aggatni rá jelzőt – szépet, csúnyát, bármilyent –, ettől Csorba Győző sem menekült meg, ezért is emlegetik gyakran a halál költőjeként. Némileg joggal ugyan, és ha már így történt, egyszer valaki vehetné a bátorságot arra, hogy végigszámolja, e rút fogalom hányszor fordul elő a költő verseiben főszereplőként, háttérmunkásként. Költészetén úgy vonul végig ez a mindig izgalmas és nyugtot nem hagyó téma, mint temetői menet a ravatalozótól a sírig. A halál többféle formája él verseiben; kezdetben amolyan metafora, míg az idő előrehaladtával egyre jobban konkretizálódik, hagy el filozófiai homályt és lép be a tisztán hús-vér valóságtartományba, mindazonáltal családtagok és barátok elvesztése, a költő öregsége teremti újra.
Amennyiben Sopron a hűség városa, úgy nem vitás, hogy Csorba a hűség költője. Elvekhez, barátokhoz (például Várkonyi Nándorhoz, Weöres Sándorhoz, Galsai Pongráchoz), városhoz való ragaszkodása szép és megható, mint hírlik, néhány hónapnál tovább Pécstől soha nem vált el, élete és irodalma odaköti, nem kis dolog, ha várost ekkora költő(i) reklám kap telibe.
Életrajza Rimbaud és Baudelaire életének izgalmától és élménydús fordulataitól messze elmarad. Hol van már ő a mámor és a spleen világától… Csorbának erősebb és veszélyesebb méreg, a XX. század magyar történelme jutott osztályrészül. 1916. november 21-én született Pécsett. Édesapja Csorba György MÁV-betűíró, édesanyja Borsódi Mária. Szegény körülmények között nevelkedett, nagycsaládban, kilencen voltak testvérek. Érettségit a jezsuita Pius Gimnáziumban tesz, diplomát az Erzsébet Tudományegyetem Jogi Karán szerez. 1944 a házasság éve, felesége Velényi Margit. Egy időben munkanélküli, majd városi tisztviselő, később könyvtáros. 1959-től a magát mára az egyik legrangosabb folyóirattá kinövő Jelenkor szerkesztőségében dolgozik. Nevéhez tizenhat verseskötet kötődik. Az egyik legjobb műfordító, Márton László fordítása előtt neki köszönhetően olvashattuk magyarul a Faust második részét. De fordított még Janus Pannoniust, Rilkét, Petrarcát és még számtalan költőt. 1985-ben Kossuth-díjat kap, rá tíz évre, 1995-ben meghal.
„Meggyőződésem, hogy más helyett is beszélek, akadnak, akiknek elmondok valamit, akiknek szemét, fülét rányitom valamire. Tehát akiknek kellek” – olvasható Magamról, verseimről című, nyomokban ars poeticus megjegyzéseket is tartalmazó szövegében. Csorba hatalmas lámpással és kíváncsisággal merül alá az élet alagútjaiba, kutatókedve töretlen, egy vasúthoz köthető tragédia is jó alkalomként kínálkozik arra, hogy múlásokról, sorsokról, a túlhajszolt érzelmek következményeiről írjon. Humort, mint Dosztojevszkijnél vagy Weöresnél, Csorba verseiben nem sikerült felfedeznem – hiba vagy figyelmetlenség, valójában mindegy. Amire azonban sikerült rátalálnom, az a megértő érzékenység és gondos intellektuális lelemény, legjobb fajtából származó, pozitív előjelű hókuszpókusz, ha tetszik, varázslat, írásainak masszív ereje, kikezdhetetlen tartása, amitől a magyar költészet elsővonalasai közt a helye. Hogy több, mára magának komoly rangot kivívott szerző indulásában segédkezett, az sem mellékes tény, példaként álljon itt Parti Nagy Lajos és Bertók László neve, akik sokat köszönhetnek Csorbának.
„Mikor már véreim nem védenek, / s azok se, kik még emberként szerettek: / lesznek-e akkor is, kik kézbe vesznek, / olvasnak, emlegetnek, értenek?” A választ, ugye, rég megadta erre az irodalomtörténet és a sok olvasó?