Az orosz avantgárdnak alig két jó évtizede volt születés és tiltás között, a sztálini kultúrpolitika már a húszas évek közepén eldöntötte, nem ez lesz a Szovjetunió reprezentatív irányzata. Ha a hatalom másképp gondolja, lehet, hogy ma mondjuk az orosz futurizmusról is úgy beszélnénk, mint az olaszról, amelynek szerencsétlenségére sikerült összefonódnia a fasizmussal – az már persze mentalitástörténeti kérdés, hogy lesz egy gegből valódi erőszak. És korántsem mindent kimerítő válasz az, hogy még a leghitványabb művészet is bír valamiféle humorérzékkel, ami többnyire a legnagyvonalúbb politikából is hiányzik.
Azt is mondhatnánk, hogy az orosz avantgárdnak ez a századeleji fellángolása zárvány maradt, hiszen a történeti tényeket leszámítva is: ugyan miképpen lehetne folytatni a Malevics-féle redukciót, hová fokozható a világ tárgytalanítása?
Ha folytatni nem is lehet, de reflektálni rá igen, és ha megnézzük a szovjet űrkorszakhoz kötődő képi ábrázolásokat – hogy a szovjet sci-fikhez kötődőkről már ne is beszéljünk – bizony ugyanazzal a minimalista, ám roppant ötletes, letisztult, és kissé burleszkszerű gondolkodással találkozunk, mint az avantgardisták esetében, csak a kettő között ugye történt az a bizonyos szocialista realizmus, amin ma már röhögünk, de meglehet, sokan az alkotók közül sem tettek mást kínjukban.
A kiállításon vetítik Zenon Komisszarenko, Jurij Merkulov, és Nyikolaj Hodatejev Bolygóközi forradalom című papírkivágásos animációját. Az alkalmazott technika alig kifinomultabb, mint a gyermekkorunkat meghatározó Égből pottyant meséké, ám a futuristán ábrázolt kedves kis huszárok, bohócok, Arlekino-szerű karakterek mégis lebilincselik és megborzongatják a nézőt, amint bájos, csavart tésztára emlékeztető papírvillámokkal (nyilván sugárfegyvert látunk) csapkodják agyon egymást a kozmosz hideg sötétjében. A miheztartás végett: ez egy 1924-es film. Az első szputnyikot ’57-ben lőtték fel.
A Nemzeti Galéria falain a korszak egészét is bemutatják a kísérőszövegek, a művészeti törekvéseket folyamatosan a sűrű politikai események kontextusába helyezve. Ez két ponton különösen izgalmas. Az egyik a külön termet kapott filmes kísérletezés. A cári cenzúra tiltotta a fizikai munka(!), illetve 1915 előtt a valódi harc, valódi fegyverek filmezését, ám háborús dokumentumfilmre nagyon is igény volt, ez pedig a műfaj kialakulásának kezdetén mindenképpen manipulált, ál-dokumentumfilmet jelentett. Ezek nem kizárólag beállított képsorokat jelentettek, de a ’15 előtti időszakban felvett szuronyrohamozó bakák esetében például igen. Viszont a cári cenzúra olyan optimista volt a háború kimenetelét illetően, hogy semmilyen rendelettel nem tiltotta hadiárvák, sebesültek, romok, menekülők ábrázolását. Nem gondolt rá, hogy ilyesmik is megesnek majd. Márpedig megestek, és mire az előrelátó cenzorok észbe kaptak volna, bizarr, félig propaganda, félig a valóság pőre láttatásával sokkoló hibridek születtek.
A másik izgalom az első teremben bemutatott, teljesen hagyományos ikonokkal kezdődik (érzékeljük, mi is volt bármifajta vizuális kultúra fundamentuma arrafelé), és bizony Malevicsékkal végződik. A szuprematizmus tárgy nélkülisége, a világosság-sötétség, befogadás-kiáramlás, véges-végtelen dualitások ugyanúgy negligálják mű és befogadó viszonyában az alkotó személyét, akár az ikonok. A pantokrátor Krisztus pillantása és áldásra emelt ujjai éppen úgy helyre tesznek minket a világ egészében, mint azok a bizonyos négyzetek. Ha hagyjuk.
Az egész fura, szerteágazó értelmezési tartománynak egyik csúcsa kétségkívül Tatlin, aki a III. Internacionálé emlékművével Európa első felhőkarcolóját hozta volna létre (a 400 méteresre tervezett monstrumból egy 5 méteres makett valósult meg), és akkor a békén megőszült NKVD-sek ma is azon törnék a fejüket, hogyan került egy zikkurat a materializmus büszke sivatagába.
Tatlin mondta például azt, hogy „művészetet a technikába”. Csoda, hogy hagyták élni 67 évet.
A kiállítás május 1-jéig látogatható és aranyos, matrjoskababás kitűzőt is lehet venni.