Raymond Cousse érdekessége abban is áll, hogy gyakorlatilag az egyszemélyes színházat teremtette meg francia nyelven, s ez a darab az első és saját maga által legfontosabbnak tartott munkája. A hetvenes években először regényként megjelent történetet maga alakította színpadi művé, és a látványt meg a jelmezeket is ő tervezte. Nagy hatással volt rá Beckett – és Nótáros Lajos úgy gondolja, hogy már ebbe a darabba beleírt mindent, amit az abszurdról tudott. A magyar fordítás Oberten Jánosnak köszönhető; ezt igyekeztek „felhozni a mai érzékenység szintjére”.
A nagy újdonságot abban látja, hogy Cousse behozta a színházába a zenét, annak ellenére, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozott, aki a „füle által lázadt”, azzal, hogy lemondott a zeneiségről.
„A vágóhíd kötelező átjáró, az a szűk keresztmetszet, ahol a haszonállat átadja a helyét a fogyasztható húsnak. Ennek elemzése egy folytatásos regény nyersanyagát szolgáltathatná” – írja Cousse. A főszereplő egy disznó, aki arra készül, hogy a vágóhídon befejezze az életét, és időnként elbeszélget Raymond
Cousse-szal, aki megírta őt. A darab egyik problémafelvetése, hogy vajon miről is van szó: hogy az emberek disznók vagy a disznók emberek?
Tapasztó Ernő, a darab rendezője úgy véli, hogy egy alkotó előadás után már nem szívesen beszél a felvetődő kérdésekről, gondolatokról – előtte pedig nem akar. Annyit azonban mindenképpen fontosnak tart hangsúlyozni, hogy „a néző ne kikapcsolódni, hanem bekapcsolódni jöjjön a színházba”, katarzist szeretne kínálni neki, ami csakis ebben az aktív tudatállapotban érhető el.
Lackfi János két verse is belekerült a darabba, és más dalszövegek is születtek Fekete Rékától (aki a dramaturg is egyébként) és Éder Enikőtől.
Tapasztó szerint – aki az Aradi Kamaraszínház igazgatója – a legnagyobb felelősség Tege Antalra, a főszereplőre hárul majd, de mindenkinek részt kell vállalni minden részletben, mert egy közös alkotói folyamat esetében ez a természetes.
Tege számára néhány évvel ezelőtt az aradi színházzal való találkozása fontos szakmai fejlődési lehetőséget jelentett, a szabadság élményét, a színjátszás játékosságát. Ahol minden szereplő végig élvezi a játékát, természetesen nem feledve a szakmai kérdéseket. Ezért is vállalta most is örömmel a monodrámai szerepet. A kérdésre, hogy miért tekinti kihívásnak mindezt, azt válaszolja, hogy mivel monodráma, majdnem másfél óráig kell egyedül lenni a színpadon, és lehetőleg egyenletes színvonalú produkciót nyújtani.
„A kételyeim viszont erősíteni fognak. Társadalmi problémákat, konvenciókat feszeget a darab a disznó szemszögéből – ráadásul gondolom, hogy furcsa is lesz a nézőnek, amint ott állok rokokó ruhában, miközben patáim vannak, orrkarikám és furcsa, fogtechnikus által tervezett szájberendezésem, amellyel egyúttal a különös hangképzés is megoldódik. Most összezárjuk magunkat a rendezővel és a rendezőasszisztenssel (Kiss Katával), folyamatosan próbálunk, és december 9-én remélhetőleg egy olyan produkcióval bújunk elő, amely majd érdekelni fogja a nézőket.„