A szecsuani opera egyike a négy hagyományos kínai operastílusnak, és több száz éves múltra tekint vissza; a most hazánkba látogató társulat pedig Kína egyik kulcsfontosságú nemzeti operaházából indult turnézni. A Csungcsing Csuan Csu Színház büszke arra, hogy megőrizte a szecsuani stílust, ugyanakkor a mai igényekhez tudta igazítani, s így az 1950-es évektől kezdődően bejárta Kína, az Egyesült Államok, valamint Európa több helyszínét is, kimagasló sikereket aratva. Egyike a legújabb, sokat játszott, díjnyertes darabjainak a Li Jahszien (Li Yaxian), amelyet Hszie Ping-an (Xie Ping’an) rendezésében tekinthettünk meg.
A kaméliás hölgy kínai változatának is nevezett szerelmi történetet feldolgozó opera két főszerepét Sen Tie-mej (Shen Tiemei) és Szun Jungpo (Sun Yongbo) játssza. Egy ősrégi mesét adnak elő, amely semmiképp sem nevezhető bonyolultnak, inkább az európai életszemlélethez képest tűnik kissé szokatlannak néhány vetülete. Egy jómódú fiatalember, Cseng Jüanho (Zheng Yuanhe) épp a császári udvarba igyekszik, hogy ott írnoki vizsgát tegyen, amikor véletlenszerűen összehozza a sors Li Jahsziennel, a környék ismert kurtizánjával. Az ifjak azonnal egymásba habarodnak, olyannyira, hogy a fiú meg sem érkezik a császárhoz – beköltözik helyette a bordélyházba, ahol a lány lakik.
Gyönyörű időszak következik ezután kettejük életében, amely mindaddig ki is tart, amíg a fiatalember pénze. Amikor már mindenét eladta, levelet ír az apjának, amelyben a támogatását kéri, és beleegyezését a házasságba. Válaszként nem segítséget kap, hanem atyai átkot, kitagadást; a lány kerítőnője-nevelőanyja pedig csellel eltávolítja egy időre a fiút, és ők ezalatt elköltöznek a házból.
Ráadásul a fiút az apja elfogatja, megvereti, és egy folyóba dobatja. Koldusok mentik meg az életét, akik maguk közé fogadják, és megtanítják néhány hasznos dologra. Itt sajátítja el az éneklés „tudományát” is, amelynek köszönhetően később újra találkozik Li Jahsziennel, aki hűségesen vár rá, sőt visszaköltözik a közös otthonukba. Rövidesen újrakezdik kapcsolatukat, amely viszont már nem hasonlít a korábbi idillre. A lánynak fontos ugyanis, hogy férje visszanyerje apja bizalmát, s az sem tagadható, hogy egyre inkább nagyravágyó lesz, szeretné fontos pozícióban látni a társát.
Ezért aztán folyton kényszeríti, hogy tanuljon, olvasson, olyannyira, hogy amikor az arra hivatkozik, hogy a lány szép szemének látványa miatt nem bír figyelni, megvakítja magát. A vizsga természetesen sikerül, Cseng úr elsőként végez. A császári udvar várja tudósai körébe, és apja is örömmel megbocsát. Viszont sem az udvar, sem a család, sem az új kollégák nem nézik örömmel a választását – nem vállalhatja többé a lányt. Elmegy a kapuig, majd némi tétovázás és könnyhullatás után megfordul, s mindössze egy ezüstből-aranyból álló ajándékkosarat és egy üzenetet küld be a házba, miszerint többé már nem fog visszatérni. A lány összeomlik, aztán maga is a zenét választja vigasztalásul és citerás koldusként kezdi róni a város utcáit.
Különleges, varázslatos atmoszférát teremt ez az opera: már az általunk megszokott, európai hangfekvés és hanghordozás sajátosságait is hiába keressük. A muzsika nagyon nagy szerepet játszik a történetmesélésben, a különböző ütőhangszerek hangsúlyos szerephez jutnak. Különösen a fordulatok érzékeltetésében, az érzelmek erősítésében árnyalt a használatuk. A sminket is előszeretettel vetik be lelkiállapotok kifejezőjeként: egy jeleneten belül akár többször is változhat az arcfestés, amit a szereplő maga old meg.
Fontos a tömeg (koldusok kara) mozgatása; karikírozott mozdulataik, derűs, gyakran komikus megszólalásaik visznek némi iróniát a történetbe. Feliratozott opera, így nyelvi akadály sem merül fel – az viszont rendkívül zavaró, hogy a kivetített szöveg igénytelen, minősíthetetlen helyesírással közvetíti a mondandót. De még így is egyértelmű, hogy számos szép természeti kép, költőiségre törekvő szövegrész akad ebben az operában, amelyet a négy évszak váltakozásának dinamikájára fűztek fel.
A tragédia itt nem a halál, hanem az árulás, a korábbi értékek változása vagy elvesztése, és a következményekkel való együttélés a felek számára. A sok negatív esemény ellenére is nagyon határozott, derűs szemléletet, a kudarcokon való felülemelkedés lehetőségét közvetíti a produkció. Néhány alkalommal meglehetősen elhúzódnak a jelenetek, a megvakítás pillanata is inkább drámai, mint hiteles – de szerencsére arányaiban nem borul fel a szerkezet.
Gyanítható, hogy mind a mese, mind az opera vállaltan képviseli a moralizáló hangot. A fentebb részletezett történet kudarcai talán az ifjabb nemzedékeknek adtak, adnak át egy bevált életszemléleti modellt. Eszerint némely szabályok megváltoztathatatlanok, a természet törvényei csak ideiglenesen léphetőek át, és csakis bűnhődést eredményeznek – még ha a bűnnek olykor igen változatosak és vonzóak is az útjai.