Mielőtt rátérnénk a filmre, álljunk meg egy szóra a címénél: Volt egyszer egy Németország. A Volt egyszer… című filmeknek sajátos aurájuk van, köszönhető ez elsősorban a nagy elődöknek. Ezek a filmek olyan történelmi sorspontokat kívánnak megragadni, amelyekben összeér megannyi szál, és amelyeken keresztül megérthető egy ország, egy nemzet, egy nép (vagy népek gyűjtőmedencéjének) történelme és sorsának alakulása. Ehhez – sok minden mellett – epikus hosszúságuk és ezzel együtt szimbolikusnak is érthető időtömörítésük járul hozzá.
A 165 perces Volt egyszer egy Vadnyugat (1965) és a 219 perces Volt egyszer egy Amerika (1984) után jelentkeztek e cím különböző variációival felvezetett kistestvérei: Volt egyszer egy Mexikó, …Brooklyn, …Szícilia, …egy család, …egy csapat, …egy Táncdalfesztivál, …egy bordély, …két Németország, …egy Szíria.
Általában – amikor nem csak a cím formáját vette át a stáb vagy a fordító – ezek a filmek mind valamilyen történelmi pillanatot kívántak megmutatni, ami után revelációértékkel arra gondolhatott a leglaikusabb néző is, hogy valamit megértett a történelemből vagy annak egy, a címben már előlegezett kisebb-nagyobb szeletéből.
Ez nem titkolt vállalása jelen filmnek is. A Michael Bergmann forgatókönyvéből Sam Garbarski rendezte kosztümös mozi úgy kezdődik, ahogy minden idők legnagyobb japán filmje is, a Kinji Fukasaku rendezte – és különböző folytatásait nem számítva mintegy 500 perces – The Yakuza Papers: abban Hirosima romjai között, itt a rommá háborúzott Frankfurt porából születik meg az az ország és társadalom, aminek ma is „következményei” az ott élők.
A film szüzséje inkább a vígjáték felé hajló szatíra, nem akar lelkiismeret-furdalást ébreszteni, sem felmondani a történelmi leckét: a holokauszt borzalmait túlélt zsidók próbálnak úgy alkalmazkodni a hitleri náci politika és a háború borzalmait túlélt német társadalomhoz, hogy visszailleszkedésüket egy pillanatig sem képzelik el véglegesnek: motivációjuk és céljuk, hogy mielőbb összeszedjék az Amerikába emigráláshoz szükséges pénzmagot, és lelépjenek Németországból – lehetőleg örökre.
A láthatóan szűkösebb keretből, tévéfilmes eszköztárral összerakott film erőssége sokáig a forgatókönyve. A túlélés elbeszélt (múlt) és ábrázolt (jelen) stratégiái között kellő feszültséget teremt a film főhősének – a gazdag fehérnemű-kereskedő famíliából származó, a háború után is fehérnemű-kereskedést indító, tenyérbemászó stílusú David Bermann (Moritz Bleibtreu) – lebegtetett erkölcsi tisztasága. Ügyesen építi fel a forgatókönyv, hogy egészen sokáig mi nézők sem pihenhetünk meg abban a tudatban, hogy ő akkor a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően túlélő vagy opportunista kollaboráns volt-e.
A film addig feszes és jó, amíg ezt a kérdést nyitva hagyja, utána egyszerűen csak szórakoztató marad, ami már elsősorban a „tipikus zsidó karaktereket” megformáló színészek – köztük a szegedi színészt, Szorost játszó Mácsai Pállal – örömjátékának köszönhető. A címmel megelőlegezett revelációértékű és nagy ívű történelmi tabló így elmaradt, önironikus kosztümös játék került a helyére – és ez talán nem is baj.