Az elmúlt két hétben a Nagyvilág című világirodalmi folyóirat készülő, XX. századi és kortárs angolai irodalmat bemutató számába kellett néhány verset lefordítanom. Ritkán adódik efféle összeállítás publikálására alkalom Magyarországon, ilyen értelemben nemcsak mérföldekben, esetleg nyelvileg van tőlünk távol az afrikai kontinens és az ott zajló irodalmi, művészeti, kulturális élet, hanem sok más szempontból is.
Valljuk be, a külügyi rovatok legtöbbször elborzasztó vagy a gazdasági rovatok száraz, ám Közép-Európában különösebb relevanciával nem bíró hírein kívül szinte semmi nem szivárog át hozzánk Afrikából. Se kapásból, de még hosszabb morfondírozás után sem tudnánk felsorolni afrikai költőket, halvány lila gőzünk sincsen arról, mi zajlik ott, milyen európai prózaírókat vagy költőket olvasnak Nairobiban, milyen jelentős színházi bemutató volt Johannesburgban, milyen nagyszerű költészeti est volt akár épp tegnap Luandában, Dar es-Salaamban vagy Maputóban.
Pedig néha megérné utánanézni, és akár csak egy-két délutánt erre (is) szánni, ahogy például egyik legnagyobb költőnk, Radnóti Miklós is tette a múlt század harmincas éveinek első felében. Szegedy-Maszák Mihály erről így ír Radnóti Miklós és a holocaust irodalma című tanulmányában: „Radnóti érdeklődését a szóbeli kultúra iránt Ortutay Gyula keltette föl, aki tagja volt a hivatalosan nem létező magyar kommunista pártnak. A baloldali eszmék hirdetői olykor arra is ösztönözték híveiket, hogy Európán túli kultúrákhoz forduljanak ösztönzésért. Sem Ortutaynak, sem Radnótinak nem voltak közvetlen ismeretei Fekete-Afrika népköltészetéről. Radnóti Blaise Cendrars és Yvan Goll gyűjteményeit olvasta, amelyek az úgynevezett »primitív« művészet avantgárd kultuszának a szellemét képviselték. E két költő munkásságára Kassák Lajos hívta föl Radnóti figyelmét. Az afrikai szövegek francia fordítását Radnóti szabadon alakította tovább. Újhold (1935) című negyedik kötetének ezek a többszörös átköltéssel készített szövegek adtak némi eredetiséget.”
A kissé fanyalgó hangulatú következtetés mellett egyértelmű a magyar költészettörténet csodaszép verssoraiba észrevétlen becsöpögő, azt belülről megújítani mégis képes, intenzív külső hatás szerepe is, melynek lelki rezdüléseiről magyar nyelven talán legszebben Gergely Ágnes írt Költészet és veszélytudat – Feljegyzések egy afrikai költő portréjához című, magával ragadó esszétanulmányában. Gergely Ágnes, amikor először olvasta Christopher Okigbo, „a biafrai háborúban elesett nigériai költő verseit, ráismerni vélt valamire, talán gyerekkora már-már természetfölöttinek tűnő világára, talán T. S. Eliot vagy W. B. Yeats magánmitológiáira, vagy valami meghatározhatatlan emlékre a magyar irodalomból…”
Ez a szavanna fölé délibábos ködpáraként ereszkedő halovány érzés, emlék végül évekig tartó érdeklődése és kitartó kutatása során nem maradt feltáratlanul, nem maradt meghatározatlanul, előbb idézett szövegében később külön kitér Okigbo Jöjj, mennydörgés című versére. Így a vers pár sora: „varázsmadár tollairól csodát sistereg a villám, / Isten nyílvesszeje remeg a fénykapukban, / a dobok takarodója haláltáncra ingerel – // s az a titkos valami fölnyomakszik / és vasálarccal dermeszti / a század legutolsó fáklyafényét.”
S így olvas – érzékenyen és pontosan – Gergely Ágnes: „A halálba dermedt világ nem Eliot Átokföldjének pusztasága többé. A polgárháborúról van szó. A vasálarc olyan pontos halálérzetet közvetít, mint amit Petőfi érzett vagy Radnóti, mikor a vasálarc elfedte előlük Európát, vagy a hazát.”
S itt a kapcsolódási pont, gyönyörűen leírva, hogy miért érdemes kicsit, akár csak egy-két délutánt rászánva tanulmányoznunk az afrikai költészetet, miért érdemes olvasnunk – vagy fordítanunk – afrikai költőket. Sok, metaforává szublimált verssoruk nem távol van tőlünk, hanem nagyon is közel, nem egzotikus, amiről és ahogy írnak, hanem rokon, valahol mélyen bennünk. Ahogy megértjük az ő verseiket, versekbe kódolt mondandójukat, üzenetüket is kultúrájuk szűrőin keresztül, úgy talán magunkat, a mi törékeny, csöpp magyar nyelvünk, a mi ezer mérföldekről alig-alig látszó történelmünk és szinte láthatatlan kultúránk helyét, szerepét és mérhetetlen fontosságát is – egyre inkább és egyre jobban, s ha kell, újra meg újra.
Engedjék meg, hogy cikkemet az angolai költő, Landa Wo versének pár sorával zárjam – saját fordításomban. Wo 1972-ben született a franciaországi Saint-Étienne-ben, 1999-ben elűzték hazájából, azóta Európa és Afrika különböző országaiban próbál letelepedni, munkát és nyugalmat találni. Költői hitvallása szerint a vers egyszerre fegyver, amellyel harcol hazája politikája ellen hazaszeretetével, az elnyomás különböző formái ellen az emberi hanggal, a globalizációnak köszönhető felszínesség ellen a haza és az ősök tiszteletével, és egyszerre eszköz, melynek segítségével nem követel, nem ököllel veri a falakat, hanem – manapság divatos szóval – integrálódni szeretne az őt hol be-, hol mégsem befogadó országokba.
Tudatlanság (Ignorância) című versében így ír: „Nem ismerem anyanyelvem hangsúlyait, / egy nyelv valamikor a küszöbről szanaszét hajigált szókincsét. / Nem ismerem az ősök neveit. / Sem Ngoumini apjának nevét, sem Tchilongo bátyjának nevét, / sem azokat, akik a sírokra a neveket vésték. / Nem tudom, hogy hívja táncba a szél a kalászba szökkent vetést / a kölesmezőkön, melyeket sárgára facsart a bizonytalanság. / Nem tudom, hogyan válnak a bölcs tanácsok mesékké, a történetek legendákká. / … / Nem tudom, mit üzennek az álmok. / Vagy meddig tart és hol ér véget a kultúrám!”