A nyers valóság hentesbárdhidege nem zavarja köreinket. Ezért az országért Lord Byron az életét áldozta, ez megfelelő indok a bizakodásra, a létező jövőre.
Citromfa, gránátalmafa, fügefa, olajfák a tájban, a tájon, az uralkodó szín a fehér, teremtés fölötti árnyalatok, tőlünk messze a menekültek, a bevándorlók – kinek melyik szó kedvesebb – hajói, ugyanaz a tenger, és ugyanaz az Isten látta történet. Meglehet, Isten sem lát mindent. Isten nem látta történetek időszakában élünk. A hegyek oldalában, a kertekben kiterített, nagy fekete hálók várakoznak az olajbogyókra. Hogy a tragédiát, a félelmet is felfogják ezek a hálók, nem tudom biztosan.
A hegyek úgy veszik körbe a szállást, mint a megnyugvás és az öröm, pedig kiterjedésük nem korlátozható, de innen, az erkélyről szűkül a hasonlatok határa. Potyog a fákról a mandarin, gurul a porban, felveszem, nem láttam még ilyet. Ilyen szép mandarint.
A napokban tengeri vihar dúlt, a parttól nem messze álló szigeten a reflektorral megvilágított kápolna fényesebbnek látszott a villámnál, a keresztény épület nem engedett az ókori mítoszok és hiedelmek tengerének. Hiedelmek-e valóban? Pallasz Athéné, Odüsszeusz, Héphaisztosz, a sánta isten – ha nem vigyázunk, könnyen kilépnek a mítosztérből, hús-vér figurákká alakulnak, magyarázattá a teremtett világra. Hogy egyszer a kereszténységgel is valami hasonló történik, mint lassan történik is Nyugat-Európa nagy részén, nem tudom, a föld feletti vallás, Isten kényszerül-e megint föld alatti vallássá, Istenné, katakombalakóvá lenni. „Isten mindig megbocsát, a természet soha.” Ferenc pápa intelme ölt testet a veszettül hullámzó tengeren, zuhog az eső, beömlik a fedezékül választott kávéház peremén, tócsákban állunk, az idő nem enged, nem engedelmeskedik az embernek. Tenger esőben, hegyek esőben. Ijesztően gyönyörű.
A napok napsütéses felében teraszokon ül a vendég, az asztalon kávé, sör, utóbbihoz ajándék kesudió, mogyoró jár. Sziklák, a távolban megváltó fények, elmosódó színes házikók a szárazföldön, másvilágiság, valóság és mitológia találkozása, szép. Az istenek hagyták ezt itt, a mitológia istenei, a valóságnak a lényükből következő részleteket. Görögországban a kiszolgálás nem sértő, nincs zavaró áludvariasság, a haszonszerzés bántó gesztusa hiányzik, nem él meg ezen a tájon. Itt nem feszeng a lélek, üljön akárhová, a tenger közelségében mindenki jól nevelt. A görögök nem sajnálják a tengert, bárhonnan nézhető, megengedett.
Pargában szeretik az állatokat. Kikötőben, éttermi asztallábak akadálypályái közt mászkáló cicák, senki nem küldi el őket, látszik rajtuk, hogy az etetésükről is gondoskodnak. Feltűnően sokat beszélnek ezek az állatok, megszólító pózban léteznek, akár egy kukából ugorjanak ki épp vagy üljenek filozofikus nyugalomban a kikötőben. A horgászoktól halat kapnak, a turistáktól simogatást.
A tengerparton esténként mézárus, mindig ül mellette egy pópa, beszélgetnek. Mintha létezne egy saját időpont, kezdőidő a beszélgetéshez. Előtte nem jó, még nem elég érett. Egy jó beszélgetésnek meg kell érnie, egy jó beszélgetéshez meg kell érni. Jól sejtik ők, mégiscsak Szókratész és Platón hazája ez. A parton zsúfoltság, angolok és németek között a jellegzetes görög férfiarc. Elnézve, az öreg görög férfiak arca a tengerben ázó hatalmas sziklákhoz hasonló, megkapaszkodna benne az ember, megbízna benne, megbízná, hogy vigyázzon rá. A ráncok között nyugalom, béke. Ithakában, Pargában, a távoli szigeteken.
Egyik nap temető mellett megyünk el, kápolna tartozik hozzá, nagyobb, mint a sírkert. Tenger közelében temetni nem jelenthet teljes megsemmisülést, itt eszembe jut az egyik legjobb magyar költő, Gergely Ágnes, aki szintén nem hisz ebben, a sír zártságának és a tenger nyitottságának ellentéte a lovasok érkezésekor, reméljük, a tenger javára dönt.
„Indulás Párizsba, összeszoruló szívvel” – írta Albert Camus 1955-ös görögországi utazása végén. Az érzés hasonló, hazafelé ennek a mondatnak a zörgése nem hagy békén. Nem enged el.