– Mit jelentett a kilencvenes években az új akadémizmus képviselőjének lenni Szentpéterváron? Milyen képzőművészeti gondolkodás határozta meg a mozgalmat a számítógépes képalkotás hajnalán?
– Kezdetben az Új Akadémiában csak én foglalkoztam az új képalkotási technológiákkal. A mozgalom vezetője, Timur Novikov ugyanis újjá szerette volna éleszteni az akadémiai technikákat a kortárs művészetben, hiszen ez a terület a XX. század végére tabuzónának számított a művészetben. Úgy látta, hogy ez lesz a legradikálisabb újítás, amit képviselhet. Engem meg az absztrakció érdekelt, ezért az Új Akadémia törekvései abszolút nem kötöttek le. Érdektelenül figyeltem a mozgalom klasszicizmussal való játékát. 16 milliméteres filmre szerettem volna leforgatni a saját filmemet, az volt a tervem, hogy a néző maximális virtuális terhelését elérjem. Berlinbe utaztam, összeállítottam egy makettet, ahol az ideális, labirintusszerű tér megjelenik, amelyben a filmemet elkészíthetem. Elsőként az Offline Canal csatorna adott lehetőséget, hogy leforgassam a filmet: egy színészt és a teljes teret körülötte ornamentikus elemekkel fedtem le, így szinte beleolvadt a környezetébe. Amikor elkészültem, úgy éreztem, hogy nem sikerült jól a munka. Ezután Berlinbe, az Art+Com Intézetbe hívtak, ahol kiderült számomra, hogy a hetvenes években a fraktális geometriát már felfedezték és számítógépre kidolgozták a végtelen absztrakció módszerét. Rá kellett döbbennem, hogy amivel én kísérleteztem, azt már két évtizeddel ezelőtt precízen kidolgozták. Négy napig magamhoz sem tértem. Egyúttal azt is megállapítottam, hogy noha a számítógép végtelen mennyiségű alakot képes formálni, az emberi formát nem tudja létrehozni.
– Ekkor találkozott a számítógép által létrehozható fotó lehetőségeivel is?
– Lefotóztam jeleneteket, és megpróbáltam a számítógépet becsapni úgy, hogy a rögzített képet egy mesterséges térbe helyeztem, ilyen módon tulajdonképpen időgépbe raktam. Így bárkiről és bármiről dokumentatív, abszolút reálisnak tűnő fotót alkothattam, olyan jelenetet, ami korábban meg sem történt. Ezelőtt csak kollázs létezett erre a trükkre. E kísérletek miatt számít a médiatechnológia úttörőjének a kilencvenes évek időszaka. Ekkortájt a videofilm-készítést az időgépben való utazással kapcsoltam össze, így nem létező valóságba alakítottam a dokumentumrészleteket. Pétervárra hoztam el egy sorozatot erről, és az etnográfiai múzeumnak mutattam be. Az Új Akadémia vezetője – aki addig egyáltalán nem hitt a modern technológiákban – meglátta a munkáimat, és felkiáltott: Ez a neoakadémizmus! Engem pedig egyből kinevezett annak professzorává. Sokkal komolyabb volt ez a kísérletezés, mint ahogyan én akkor gondoltam: azokban a pillanatokban dőlt össze a Szovjetunió, és azt éltük meg, hogy semmi nem volt valódi, minden megkérdőjeleződött. A neoakadémizmus kortárs mozgalma nagyon komoly elismertségnek örvendett akkoriban.
– A műcsarnokbeli kiállítása egyrészt Tarquinius és Lukrécia történetét eleveníti fel kicsit más nézőpontot kínálva hozzá. A nőt kiveszi az áldozat szerepéből…
– Manapság a nemiség változik: gyakran a nő felveszi a férfi szerepét, a férfi szerepe devalválódik. A női erőt szerettem volna sugallni az antik történet újraértelmezésével, amelyben a nő megerőszakolt áldozat. Úgy gondolom, hogy miután a nőt a Teremtő másodjára alkotta, ezért tökéletesebb, mint a férfi.
– A kiállított hat önarckép a női attitűdök különbözőségét mutatja meg. Most melyiket érzi sajátjának?
– Mindegyiket. Ha egyetlen szerepet kiválasztasz, például az anyáét, és a nimfát elfelejted, akkor magadra maradsz. Az a baj a nőkkel, hogy gyakran egy vagy két ilyen szerepet választanak. Pedig mindegyik szerepet magukba tudnák sűríteni, de erre folyamatosan figyelni kell.
– Miért döntött úgy, hogy Budapesten fog élni?
– A kilencvenes évek elején az alkotó energiák alapján Berlin volt a legjobb hely, én pedig mindig oda utazom, ahol ilyen szempontból a legizgalmasabb: most nagyon hasonló hangulat uralkodik Budapesten, mint ami akkor a német fővárosban honolt. A műtermem Zala megyében van. Sokan el sem tudják képzelni, milyen gazdag és értékes környék ez. Abszolút boldog vagyok, csodálatos emberek laknak ott, közöttük szeretek dolgozni. Budapesten pedig a Kodály köröndön élek, a tér mai patinája különösen megfogott.
– Milyen munkákkal érkezik novemberben a debreceni Modembe?
– Öt nagyon érdekes önálló történettel megyek Debrecenbe, egészen más lesz, mint a Műcsarnok mostani tárlata. A realizmus és az absztrakció vizuális történetét hasonlítom össze ezek által. Egyik epizódban a Pietá és a feltámadás történetét hozom el, ami feltétlenül egy absztrakció. A leghatásosabb dolgokat Debrecenre hagytam, így azok, akik Budapesten láttak és kedvet kaptak ehhez az alkotói világhoz, egészen új oldalamat fogják megismerni.
(A tolmácsolásért köszönet F. Horváth Ágnes társkurátornak.)