Nos, a sztálinbarokk palota belseje is archaizál, odafaragja azt, ami addig nem volt, mondhatni kontextust gyárt magának. Ugyanez a Falstaff vadonatúj produkciójára el nem mondható: a birminghami opera alapítója, Graham Vick, ha már elfogadta a bukaresti felkérést, nem akarja megalapozni a mű ismeretét, inkább polgárpukkasztásban jeleskedik, cseppet sem történeti operajátszást tesz a színpadra – hogy mást ne írjak, a Verdi teljes operai életművét is lezáró finálé-fúga zenekari utójátékát egy családi ház méretű disznó konfettiszellentése fújja el…
Ő, aki anno a felújított Royal Opera nyitó előadását épp első Falstaffjával szolgálta ki, most nagyon nem a quattrocento Angliáját ábrázolja, hanem itt vagyunk a mában. A windsori palotát lakásokra szelve árulják, a pompás park inkább műfűmintabolt, az összes díszletelem valamelyik katalógusból érkezik, és ki sem csomagolják, mert nyilván vissszavásárlási garanciát veszítene a vevő. Minden igazi fizikailag, még a színpad közepén forgó BMW 320-as is, de e tengerkék gyönyörűség csak szalonautó, tehát a többség számára ugyanúgy talmi. Ebben a közegben a – tán kilakoltatott? Vagy időkapun átlökött? – Sir John pecsétes és rendetlen frakkjában hajléktalankodik, kukázik pizzaszelet-maradékért, és óhatatlan dolgait egy úgynevezett békán elhelyezett mobil vécében végzi. Sokszor. A budikabin színe amúgy reflektál az autóéra, úgyhogy megáll itt, kérem szépen, a művészet tényállása.
De komolyan: mindennek dacára semmi baj a színpaddal: aki nem előítéletes, és hagyja magát a különben végiggondolt átiraton vezetni, sok poénnal, az eredeti cselekménnyel teljesen egyező momentummal találkozik. Sőt, még sose láttam Dr. Cajus beteljesíthetetlen szerelmét így kidomborítani már az első pillanatoktól. A Cajusé amúgy is fontos semmiszerep, hisz ő kezdi a darabot – erre a tényre anno Toscanini hívta fel a mi Carelli Gáborunk figyelmét. És el is érkezünk a problémákhoz. Hogy ne ragozzam túl sokat: a darab nemhogy elénekelve sincs, de megtanulva se. Ugyan a mű tényleg virtuóz, több együttes szinte a cappella, sotto voce és staccato zajlik, de mind szét is esik, szemek gúvadnak a súgóra, sőt a valaha volt kiváló román szoprán nevét idéző Cebotari kisasszonyt (az előadás kilométer hosszú lábú, butikliba Nannettáját) azon is rajtakaptam, hogy hosszan figyel, majd rosszul lép be mégis, aztán nevetgél ezen, s végül ha énekelnie sikerül, attól se leszünk boldogok.
Valami eltűnt Romániában, azt hiszem, és nekem csak az operáról tisztem írni. Hol vannak a híres román ének- iskola mai kineveltjei? A Herlea-, Spiess-, Cotrubas-, Mosuc-utódok, hogy a mi kolozsvári Várady Júliánkat ide ne soroljam, bár kéne, csak olyan hülyén veszi ki magát. Ugyanis ezt a színvonalat vizsgaelőadások is tudják, egyszerűen nincs a kilenc szerep egyikén sem érett, alkalmas ember, mintha mind a kórusból léptek volna elő. Próbálkozik Ford és Fenton, de Románia egyébként dicséretesen sok (na jó, több) operaházában talán volna helyük, a kiemelt fővárosi intézmény gálaelőadásán, amelyen – egy szakmai konferencia miatt – ott ül Európa összes intézményvezetője, biztos nem.
És jelentem, megtaláltam a főbűnöst. Gulliermo Garcia Calvónak hívják, foglalkozására nézve menő karmester, egy évig Budapesten is élt, a Fesztiválzenekarnál asszisztenskedett. Ma elsőrangú helyeken dirigál, Bécsben és Berlinben is, így időnként a világ legjobb muzsikusai játszanak a keze alatt. Egyfelől most nem volt így, ugyanakkor ő is képtelen volt kézben tartani a szétszaladó szólistákat, és ami a legnagyobb baj: kevésbé nívós, de legalábbis indiszponált zenekarát a jelentősen túlfuttatott akusztikájú árokban állandóan bőgette, fúvósai pedig egy malacbandával vetekedtek. Halálos bűne viszont, hogy az általa betanított szereposztás gyakran pongyolába bújó szereplőit további pongyolaságba burkolta.
Így lett e Falstaff felettébb felemás: a sztárrendező munkája látványos, de nem a mű amúgy is hátrányos helyzetű harmadik felvonása húzza le a produkciót, hanem alig létező zenei oldala – ilyenkor hiába a színpadi szorgalom. „Tutto nel mondo é burla”, az egész világ csak tréfa, nevetnek magukon a szereplők a legvégén – de úgy tűnik, nem gondolják komolyan. És az már tényleg vicc.
(Verdi: Falstaff – 2015. november 19., Nemzeti Opera, Bukarest)