– Többen kérdezték már öntől, hogy ha nem lett volna az 1956-os forradalom, akkor is elkezdett volna írni? Úgy tudom, korábban is írt, az emigráció előtt. Miről? Milyen témák foglalkoztatták akkoriban?
– Amikor katona voltam 1955-ben, akkor kezdtem prózát írni, addig csak szerelmes verseket írtam a környékbeli kislányokhoz. A katonaságnál bekerültem a gyengélkedőre, és a Honvéd Kórházban írtam egy buszos novellát, mert én azelőtt a Fővárosi Autóbuszüzemnél dolgoztam. Egy autóbuszon játszódó történet volt, egy fiatal nőről szólt, aki gyereket vár és rázatja magát a hátsó kerék fölött, hogy elvetéljen.
– Tehát nem szánta publikálásra az első novelláját… Gondolom, a tabutéma miatt szóba sem jöhetett, hogy valahol leközöljék…
– Elküldtem az Irodalmi Újságnak. Nekem ilyesmi akkor nem fordult meg a fejemben, hogy le merik-e közölni vagy sem. De egy Rajcsányiné nevű hölgy válaszolt elvtársi üdvözlettel, és azt írta, hogy „Ferdinád György autóbuszkalauz írásai még nem érettek meg a nyilvánosságra”. De mivelhogy „reményteljeseknek” ítélte Ferdinád György írásait, azt mondta, hogy küldeném be összes írásaimat, és ők majd ott az Írószövetségben véleményezik, és segítenek, hogy tovább tudjak lépni. Ez volt az én hazai indulásom. Sőt nyertem egy díjat is az alumíniumedény-pályázaton. Verset kellett írni az alumínium edények reklámozására. Az is 1955-ben volt, azt is a Honvéd Kórházban írtam, mert emlékszem, hogy megtapsoltak engem a betegtársaim, amikor a rádióban hallották, hogy az operaházban anyámnak átadtak hat vagy nyolc alumínium edényt. Az volt az első díj a versemért, ami ha jól emlékszem, úgy szólt, hogy „Ha sok gondtól fől a feje, / S a főzésre nincs ideje, / Főzzön alumínium edényben / Percek alatt kész az étel!”.
– A katonasággal függ össze, hogy prózát kezdett írni? Történtek ott olyan dolgok, amik arra sarkallták, hogy no, ezt papírra kell vetni?
– Nagyon utáltam a katonaságot. Akkor még három év kötelező volt. És három év alatt még csak egy szakmát sem tanítottak meg az embernek. Én az autóbuszüzemnél akkor kezdtem sofőrnek tanulni, és azt hittem, hogy a katonaságnál befejezhetem, kapok egy rendes jogosítványt, sofőr leszek, és amikor leszerelek, visszamegyek az autóbuszüzemhez. Így képzeltem el az életemet, nekem nem voltak nagyobb illúzióim. Aztán kiderült, hogy három év alatt semmit sem lehet megtanulni, még a sofőrséget sem. Teljesen kidobott három év az, ráadásul húsz évesen, amikor annyi mindent tudna csinálni az ember. Szóval utáltam a katonaságot, és lehet, hogy mérgemben kezdtem írással foglalkozni, hogy ne teljen fölöslegesen az idő.
– Sok helyen ír és sokszor beszél a forradalom utáni időkről, arról, hogy 1956 decemberében hogyan szökött el itthonról, és kint azért kezdett írni, mert azzal szembesült, hogy Európában tökéletesen félreértik, hogy mi történt itt ötvenhat őszén. Próbálta elmagyarázni, számukra is érthetővé tenni, mi volt itt valójában, és abból mi látszott odaátról.
– Igen ezekről sokat írtam, és most ismét foglalkoztat ez, hiszen tömegek vonulnak át az országon, gyalagolnak keresztül, dagasztják a sarat mindenütt a határokon úgy, mint mi 56-ban. Amikor elkezdtem megírni, mi történt itt a forradalom előtt, alatt és után, ravaszul rájöttem, hogy ha magyarul írom meg, nem fogják megérteni a franciák, és akkor kezdtem el franciául írni.
– Már akkor olyan szinten birtokolta a francia nyelvet?
– Akkor még csak egy egész kicsit tudtam franciául. Amiket én összeírtam, azt egy diáklány mondatról mondatra átdolgozta, és az jelent meg először újságokban, napilapokban, hetilapokban.
– Sokféle műfajban ír: vannak elbeszélések, karcolatok, novellák, tettenérhetően önéletrajzi vonatkozású emlékidézések, naplószerű beszámolók – de ahogy ön nevezi, főként műfajtalankodások ezek. Sok esetben felismerhetően megtörtént dolgokat vet papírra a saját életéből vagy ismerősei történeteit, olyan kötetei is vannak – például A francia vőlegény – , ami évtizedek múlva rendeződött regénnyé vagy novellafüzérré.
– Novellafüzéreket szoktam gyártani, és össze szoktam dolgozni, de ez csak az elmúlt húsz évben jutott eszembe, hogy ezek a rövid írásaim nagyon jól összeállnak, ha egyfajta szempont szerint kapcsolom össze őket. Amikor írni kezdtem őket, nem gondoltam, hogy valaha összefüggő történetté kerekednek. Nekem mindig nagyon hajszás életem volt. Már nem emlékszem, melyik író mondta, hogy vannak az irodalomban nálunk önsorsrontó emberek, no, én is ilyen vagyok. Mindenütt elintéztem valahogy, hogy ne tudjak dolgozni, ne tudjak írni, hogy a lehető legrosszabb körülmények közé kerüljek.
– Lehet, hogy kevés alkalma volt így írni, de legalább sok mondanivalója lett…
– Igen. Franciaországban például az lett a vesztem, hogy a diáklányt, aki javította az írásaimat, elvettem feleségül.
– Háromszor is.
– Háromszor. Három gyermekünk is született. Ő egy polgárlány volt, nem olyan leányka, akivel lehetett volna valami művészi karriert építeni, vagy úgy élni vele, ahogyan Párizsban éltek a kezdő írók. Ő úgy képzelte, hogy mi komoly polgári életet fogunk élni, és nekem arra nem volt semmi esélyem. Akkor kőműveseknél voltam segédmunkás, majd gyárban dolgoztam, töltöttem az akkumulátorokba a savat. Csupa ilyen remek munkám volt, ebből tisztes polgári élet nem alakul ki. Állandóan ott volt bennem, hogy jó, hogy az írásaimat együtt átjavítjuk, és közlik a francia lapok és kiadók, de hogy ebből soha nem lesz tisztes polgári életforma, az biztos volt. Ezért kellett nekem elmenni a Puerto Rico-i egyetemre tanítani, mert az már a francia asszony szája íze szerint való foglalkozás volt.
– Akkor, ha jól értem, önnek Párizs nem a pezsgő művészvilág volt, hanem az egyik napról a másikra vergődő élet, amolyan családfenntartó fiatalkora volt önnek ott…
– Valóban nem. Először Strassbourgban szálltam le a vonatról, ott volt egy néhány hónapos kalandosabb korszakom. Párizsban már nem volt ilyen. Az első komolyabb munkahelyem az volt, hogy könyvterjesztőként dolgoztam egy nagy kiadónál, a Fernand Nathan Tankönyvkiadónál. Náluk terítettem – így hívták. Kaptam egy kisteherautót, és jártam a vidéket. Nekem csak az iskolákkal és a könyvtárakkal kellett törődnöm öt százalékos jutalékért. Viszont ha az iskolákon kívül sikerült terítenem, már huszonöt százalékos jutalék járt, úgyhogy igyekeztem kikerülni az iskolai környezetből. Például kórházakban dolgoztam éjjel, és ott próbáltam meggyőzni az ápolónőket, hogy „a főorvos úr elvenné magát feleségül, csak hát ahhoz nem elég a maga szépsége, ahhoz egy műveltség is kell, azt pedig ebből a huszonnégy kötetes sorozatból könnyen megszerezheti”. Ilyen kitérőim voltak. Ez utólag nagyon komikus, de ilyen életforma mellett az írás nagyon keservesen ment.
– Duhaj ember volt különben? Mert köztudott, hogy minden író, ha teheti, módszeresen pusztítja magát. Ön milyen módszert választott?
– Én mindig szerelmes voltam. De egyébként nem voltam nagyon duhaj. Ittunk persze, de mindenki ivott. Együtt ötvenhatosok. Strasbourgban is, Párizsban is. Általában búslakodtunk. Mindenki haza akart jönni. Senki nem gondolt arra, hogy kint megcsinálja az életét. Mindenki azt leste, hogyan alakulnak itthon a dolgok, mikor lehet már hazajönni.
– Ön is egy francia feleséggel úgy gondolta, hogy valaha Budapesten fog tudni élni?
– Én is úgy képzeltem, hogy hazajövök. Azért választottam a legrövidebb egyetemi képzést. Én először csak egy francia tanári diplomát szereztem, mert az csak két év volt, és utána haza akartam jönni mindenféleképpen. 1958-ban júniusában végeztem, kimentem a diákkocsmába, és mondtam a többieknek, akik ott ültek már délben is, hogy itt a diplomám, én most már megyek haza. Erre elém tolták az újságot, amiben éppen benne volt, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték. És abban a pillanatban kiderült, hogy az egész hiábavaló volt, és szó sem lehet arról, hogy hazatérjünk. Politikával azért nem foglalkoztam, mert a magyar emigráció, akit megismertünk kint, negyvenötösök voltak, tehát a háború végén kerültek ki, és egészen más típusú emberek voltak, velük nem is tudtunk szót érteni mi, ötvenhatosok. Mi plusz tizenegy-tizenkét évet éltünk itthon, átéltük az ötvenes éveket, a diktatúrát, és nem tudtunk velük közös nevezőre jönni. Ők azt írták egyik újságban, hogy minket, ötvenhatos fiatalokat már megfertőzött a judeo-bolsevizmus, és ezért nehéz velünk zöld ágra vergődni. Mi meg azt tartottuk, hogy ők egy egészen régi világból csöppentek ide, amelynek már semmi köze nincs ahhoz, amelyben élünk, ilyen levitézlett társaságnak tartottuk őket. Most már nem így gondolom, most már sajnálom, hogy akkor olyan kemény voltam velük, mert akkor kigúnyoltam a politikai emigrációt. Volt egy egyszemélyes folyóiratom, a Szomorú vasárnap, és abban én rendszeresen rajtuk gúnyolódtam. Voltak szélsőséges dolgaik nekik is, például meghívtak egy munkásegyesületbe Lotharingiába, mert akkor jelent meg egy verseskötetem magyarul. A díszebéd mind húzódott-húzódott, mert – mint kiderült – vártak egy régi nyilas vezért, Fialát, akit a franciák nem engedtek be, mert nem léphettek be háborús bűnösök az országba, de ők a Saar vidék határán át tudták hozni Fiala urat, és ő volt az ünnepi szónok. Nagyon nem volt ínyemre, hogy ilyen emberrel szerepeljek együtt én, akinek az édesapját a nyilasok verték agyon, és most egyszerre ott van előttem Fiala… Úgyhogy nem foglalkoztam politikával, visszavonultam, megelégedtem azzal, hogy kinevetem őket. Ez persze teljesen másként volt a szerelemmel. Nagyon hamar elvettem azt a lányt, aki a szövegeimet javította, ő tizennyolc éves volt, én meg huszonegy. Kicsit korai volt, ráadásul ő még nem is fejezte be a gimnáziumot, úgyhogy az utolsó évet meg is kellett ismételnie miattam, mert elcsavarogtunk. Ez a gyors házasság, és az, hogy ő nagyon hamar újra polgárlánnyá vált a házasságunk után, gyakran megjelenik az írásaimban. Különben nagyon-nagyon szép esküvőnk volt.
– Korábban mesélte, hogy a lakodalmakat mindig ön szervezte, a válásokat meg ő. Mi volt ezekben a lakodalmakban az, ami öné volt, a magyar vőlegény „hozománya”?
– Úgy éreztem, hogy ezeken a lakodalmakon nemcsak engem ünnepelnek, hanem az én magyarságomat is. Mindig igyekeztem magyar zenészeket szerezni, vagy legalább magyar zenét beszerezni, és úgy alakítani a dolgokat, hogy megkérdezhessék tőlem a franciák, hogy a bukaresti élet milyen. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy ezekkel a szembesülésekkel én betörök kicsit a franciák sáncai mögé.
– És Puerto Ricoban mindez hogy működött? Mert oda már családként vonultak el egy teljesen idegen világba…
– Volt nekem ott egy nagy-nagybácsikám, akit nem ismertem, csak anyám mondta itthon, hogy miatta nem vettek föl, fiam, az egyetemre, mert ő a Szabad Európában szónokolt. Ezért én őt nem kerestem kint sem. Ő annyira rendes volt, hogy amikor a Puerto Rico-i egyetem pályázatán elnyertem az állást, írt nekem, hogy szívesen lát, de azt is megírta, hogy egyedül érkezzek, mert az ottani fizetésem és az életkörülmények csak egy embernek megfelelőek. Erre nem válaszoltam, és megérkeztünk négyen, mert nekem első osztályú hajójegyet váltottak, és annak az árából kijött a feleségem és a két pici gyerek jegye is, és lent a kazán mellett, a hajófenéken utaztunk. Nagyon jó társaság volt ott, folyton táncoltak és énekeltek a feketék. Kilenc napig tartott az út. Amikor megtudta a nagybácsikám, hogy négyen érkezünk, azonnal átköltözött Costa Ricába, és elfogadott ott egy állást, hogy ne kelljen a mi csúfos felsülésünkhöz asszisztálnia. De nem sültünk fel, a feleségem azonnal munkát kapott az ottani francia intézetben, nekem is megvolt az egyetemi tanári állásom, úgyhogy nagyon rendesen és szépen éltünk. Én Latin-Amerikában szocializálódtam, ez azt jelenti, hogy latin-amerikai irodalmat olvastam és tanítottam. De nem egy-két évig, hanem harminchét éven át, tehát az életemnek a nagyobbik felében. Ciro Alegria regényében van ez leírva, hogy „Az öreg indián attól kezdve, hogy útnak indult, minden lépése hazafelé vezetett”. Ez az én életemet is pontosan leírja. Volt egy olyan elképzelésem is, hogy „ott légy termőfa, ahová születtél”. Manapság változik a világ, és ezeket a dolgokat mindenki megkérdőjelezi. De én ezek szerint éltem.
– Furcsa, hogy azt mondja, hogy a latin-amerikai kultúrában szocializálódott, mert felnőtt fejjel került oda. Idegen volt ott, és abban a világban is, ahonnan érkezett oda. Hogyan tudott mégis akkora hatással lenni önre az a világ?
– Ebben az idegenség is erősen benne van, de a latin-amerikai irodalmat és azt a gondolkodásmódot otthonomnak éreztem. Amerikai állampolgár vagyok immár harminc éve, de még ma is keményen amerikaellenes vagyok. Az amerikai politikát óriási tévedésnek tartom, a régi Európa karikatúrájának. A latin-amerikai irodalom egy nagyon nagy irodalom. Amikor ott tanítottam, akkor fedeztük fel a mágikus realizmust, és az egy nagyon nagy felfedezés volt. Nekem kollégám volt Ciro Alegria, az egyik legnagyobb perui író. A gyarmati sorban élők, és a gyarmati sors ellen ügyesen védekező kis népek voltak azok, akik engem érdekeltek. Puerto Rico összesen három millió lakosú volt, amikor én megérkeztem oda, és ők száz éve Amerikához tartoztak. Száz év alatt nem tanultak meg angolul, megtartották a nyelvüket, a kultúrájukat. Az itthoni magyar nyelv sokkal jobban tönkrement az angol nyelv hatására, itt erősebb az angol nyelv jelenléte, mint Puerto Ricoban, amit több mint száz éve foglaltak el az amerikaiak, és ahol jelen van az amerikai hadsereg is. Ezért ezek a kis népek, és a kis népek módszerei engem nagyon mélyen megérintettek, mert mindig az elesettek és az útpadkára szorultak pártján voltam. Az egész életem erre predesztinált. Számomra nincs unalmasabb, mint egy gazdag, jólmenő ember.
– Budapestre már a kubai feleségével költözött haza, akivel kortárs magyar szerzők műveit fordítják spanyolra. Azt mondta,a családja veszi körül. A testvérei is itt laknak, a régi birtokon.
– Itt anyámnak köszönhetően megvolt a helyünk, mert minden áron azt szerette volna, hogy hazajöjjünk. És amikor öcsém 1963-ban építette ezt a házat, akkor ezt úgy alakították ki, hogy neki van fönt egy lakása, nekem pedig a földszinten. Amikor hazaköltöztünk, átiratták az én nevemre, és így lett otthonunk.
– Sokat dolgozik még mindig. Most is szóba került, hogy most látja át, hogy egy-egy korábbi kötet anyaga, hogyan válik egységgé későbbi szövegekkel. Jól látom, hogy ön most rendszerez? Van ebben valamiféle számvetés, hogy mi az, amit még nem írt meg, és mégis fontos lenne megfogalmazni?
– Egyre kevesebbet írok szerencsére, mert egyre gyengébb írásaim születnek. Legalábbis én így érzem. Próbálok rendet rakni az írásaimban. Itt ládaszámra állnak a papírok, dokumentumok. Egy olyan anyag van itt nálam, hogy ha lennének nálunk olyan érdeklődő fiatalok, akik hajlandók lennének például az emigráció irodalmát feldolgozni, vagy az én francia nyelvű irodalmamat, azoknak itt akár egy-két évre is lenne munka, mire átrágnák magukat ezen. Mindig az jár a fejemben, ha én már innen elpatkolok, akkor ne legyen túl nehéz annak, aki idejön és megpróbálja mindezt feldolgozni. Mert abban biztos vagyok, hogy majd akad valamilyen szerencsétlen flótás, akinek nincs jobb dolga, mint hogy ezzel foglalkozzon.
– Azt mondja, nem ír olyan jól, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Nem lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy annyi minden történt önnel akkoriban, annyiféle izgalmas emberrel találkozott, hogy könnyű dolga volt mesélni róluk, míg most, itt Budapesten kissé ingerszegényebb közegben él?
– Ez is benne van természetesen. De azért arra vigyázni kell, hogy ne essünk abba a hibába, amibe majdnem mindenki beleesik, hogy azt hiszik, hogy amit írok, mind önéletrajz, mert az általam megírt történetek jelentős része nem velem esett meg. Én nagyon szeretek embereket hallgatni, és érdekes módon, nekem szívesen mesél mindenki. Az 59-es villamossal járok, és mire leérünk a Déli pályaudvarig majdnem minden nap van valaki, aki nem tudni, miért, engem szúr ki, elmond olyan fordulatokat és dolgokat, hogy mire leszállok a Kerengő nevű helynél, ahova én lottózni megyek, gyorsan föl kell írom, amiket mondtak, mert nekem tanulnom kell ezt a nyelvet, hiszen ötven évig távol éltem a hazámtól.
– Miért akar nyerni a lottón?
– Azért, mert ez itt egy nagyon nagy kert volt. A fönti sarkában van egy kis régi ház, az első budai ház ezen a Sas-hegyi oldalon, és azt dédapám építette még a 19. század végén. Azután a nagyapámék laktak ott. Amikor bombatalálat érte, ott pusztult nagyapám és nagyanyám. Azt a házat, mivel egy rom volt, anyánk eladta. És azóta is él bennem az, hogy én szeretném visszaszerezni azt a kis nyomorult, üvegverandás házikót. Ha nyerek a lottón, tudom, mit fogok csinálni: egy irodalmi alapítványt. Visszavásárolom azt a kis budai házat, és az lesz a székhelye az én irodalmi alapítványomnak. Hogy pontosan mivel foglalkozik majd ez az alapítvány, azt még nem tudom, de az egész írótársadalomnak csak haszna lesz belőle.
– Van olyan szám, amit mindig beikszel?
– Igen, a 11-es. Az egy kemény szám.
– Miért?
– Nemcsak azért, mert 11-én születtem, hanem mert sokminden köt ehhez a számhoz. Egyszer talán összeírom mindet.
Ferdinandy György író, költő, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár, műfordító. 1935. október 11-én született Budapesten. Az 1956-os forradalom leverése után emigrált. 1956–1964 között Franciaországban kőműves, fordító és könyveladó volt. 1959-ben irodalomtörténeti doktori címet szerzett a Strasbourgi Egyetemen. 1964-től harminchét évig a Puerto Ricó-i Egyetemen tanított. Jelenleg Budapesten él. Fontosabb díjai: Saint-Exupéry-díj (1964), József Attila-díj (1995), a nemzetközi PEN Club prózadíja (2000), Déry Tibor-díj (2008), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2011).