Ha úgy kezdem: nincs még jó magyar regény a második világháborúról, reményeim szerint heteken belül elárasztják a szerkesztőséget a jobbnál jobb regények, amelyekről valahogy pont nem hallottam (a Holnap fehér álom című már rajta van a listámon). Tehát nincs még jó magyar regény a második világháborúról, de az elsőről sem.
Természetesen a világégés rengeteg nagy írónk életművét átjárja, itt van mindjárt Örkény, Faludy vagy Pilinszky, de a háborús téma, vagyis a katonaemberek érzéseinek, tetteinek, gondolatainak ábrázolása harci cselekmény közben valahogy nem terjedt el íróink körében.
Pillár Csaba Nehéz idők című kétkötetes munkája tehát egyből nemzetközi mezőnyben indul. Lássuk a bajtársakat, vagyis a jellegzetesen XX. századi irodalmi zsáner keresztapáit: Jaroslav Hasek, Erich Maria Remarque, Ernest Hemingway, Norman Mailer, Joseph Heller. Vajon Pillár munkája van-e olyan bátran abszurd, mint a Svejk vagy
A 22-es csapdája, van-e olyan megrendítő és letehetetlen, mint a Nyugaton a helyzet változatlan, a Meztelenek és holtak, a Búcsú a fegyverektől vagy az Akiért a harang szól? Sajnos nem. A Nehéz idők ennek ellenére és ezzel együtt is számos erénnyel és tanulsággal bír.
A főszereplő Andrásnak és barátainak, bajtársainak, szeretteinek története a szovjet frontig, majd vissza a kommunista diktatúra kezdeteinek Magyarországára alapos fejlődéstörténet. Nagyívű, epikus, lineáris elbeszélés szépen végigvitt karakterrajzokkal, viszonyrendszerekkel, szerelmekkel, halálokkal, szenvedésekkel, katartikusan emberfölötti és emberalatti pillanatokkal.
Jól hangzik, és jó is, de csak úgy jó, ahogyan kottából szokott focizni az ember: semmi meglepetés. Az egyes szám első személyű elbeszélés segíteni szokott ezen (Remarque is így csinálta), a nehezebb út, ha a mindenható külső narrátor visz bele olyan vállaltan személyes, meghökkentő, bizarr megoldásokat, mint amikor Svejkék hazafias szemináriumot tartanak egy széttépett holttest fölött. A Nehéz idők derekas munka, az olvasó szinte látja maga előtt a rengeteg cselekményvázlatot, jellemrajzot, kronologikus jegyzetet.
Csak épp azt nem látja, milyen lehetett a második világháború az orosz fronton. A bőbeszédűség ellenére ugyanis többnyire lózungok hangzanak el – erősen túlírt például a „miért is megyünk előre a golyózáporban, amikor futhatnánk visszafelé is” örök lélektani kérdése. Számtalanszor a szánkba van rágva, hogy a hazáért, a bajtársakért, és mert nem tehetünk mást, magyar katonához méltón kell viselkednünk. Nincs ezzel semmi baj, de aki egy ilyen nehéz könyvet – kötészeti merénylet az olvasó ellen, darabokra kell törni a gerincet, mire normálisan lapozni tudjuk – kézbe vesz, akit ez a téma érdekel, ezt már rég tudja.
A figurák általános típusok, a naiv főhős tipikus legkisebb fiú, az öreg tiszt tipikus bölcs mester. A szóhasználat, mondatfűzés sokszor hiteltelen: „Kedve lett volna valami nem túl kedveset beszólni nekik…” 1945-ben senki nem szólt be senkinek, mert ez a szófordulat még nem létezett. Számtalan ilyen fordul elő a könyvben.
Hadtörténeti szempontból sem találunk érdekességet: túlélési, fegyverkezelési, harcászati technikák bemutatása, izgalmas csataleírások egyaránt hiányoznak (megint csak Remarque lenne a minta). Pedig úgy szórják a lőszert a könyvben, mintha a szerencsétlen 2. magyar hadseregnek sosem lettek volna utánpótlás-problémái, dübörögnek a tankok, zuhognak a bombák, de a jelenetleírások általánosak, nem bírnak egyedi ízzel, ezért unalomba fulladnak.
Az biztos, hogy Pillár Csaba tud írni, és nem fél a munkától. Reméljük, hogy nem adja fel a küzdelmet, és következő kötetére megtalálja saját írói hangját, és valóban fajsúlyos művet olvashatunk tőle.
Pillár Csaba: Nehéz idők I., II., Novum Publishing, 2017.