– Gondolkodott azon, hogy gazdag színházi karrierje után miért mostanában találják meg gyakrabban a filmes felkérések?
– Szerintem nagymértékben szerencse kérdése ez: sok tényezőnek kell összejátszania. Például eljut-e az ember olyan castingra, ahol van rá szerep, és jó formáját hozza-e a válogatáson. Nagyon szeretek filmezni, és nagyon örülök neki, hogy most jó időszakát élhetem meg a filmes felkéréseimnek. Azonban azt nem szeretném – ami előfordul kollégákkal –, hogy felkapják őket, használják az arcukat, idővel pedig félreteszik őket. Engem kikerülnek a mainstream munkák, nem is vágyom annyira azokra a szerepekre, ahogyan arra sem, hogy mindenhol felismerjenek. Inkább jó, izgalmas munkákat szeretnék.
– A martfűi rém esetében először a kéjgyilkos feleségének a szerepére hívták próbafelvételre, de végül az ártatlanul ülő Kirják János nővérét formálta meg. Összetett, izgalmas karakterről van szó, aki a maga zártságában, kirekesztettségében már-már a nőiségét is feladja az igazságért folytatott harcban.
– Tetszett, hogy van egy nő, aki választhatna más életet is, a testvére iránti ragaszkodása mégis felülír más dolgokat. Közben pedig bűnösnek hitt testvére miatt némileg ő maga is ki lett rekesztve a társadalomból. Néhány jelenet azonban kimaradt, ami szerintem még inkább erősítette ennek a nőnek a bezártságát, ezt kicsit bántam, de örülök, ha így is átélhető volt.
– A kritikai fogadtatás alapján gondolt arra, hogy akár a legjobb alakítás díjára is jelölhetik?
– Egyáltalán nem, sőt nagyon csodálkoztam azon, amikor a filmhéten a legjobb női főszereplő kategóriára jelöltek, mert ez nem egy főszerep, de tény, hogy a legnagyobb női szerep ebben a filmben. Ráadásul egy hónapja a Magyar Filmkritikusok Díját a legjobb epizódszerep címszóval kaptam meg a szóban forgó karakterért és a Mindenkiben megformált tanárnő, Erika néni alakításáért együttesen. Elképzelhető, hogy az idei filmhéten nem volt olyan sok nagy női szerepet hordozó film, talán ez lehetett az oka a jelölésnek. Zavarba jöttem attól, hogy Ónodi Eszter epizódszereplőként lett a legjobb a Halj már meg! (Kamondi Zoltán filmje – a szerk.) című munkáért, amelyben sokkal nagyobb szerepe van, mint nekem A martfűi rémben Ritaként.
– A napokban is forgat, ez azonban már egy igazi főszerep.
– Szilágyi Zsófia elsőfilmes rendező Inkubátor programban támogatott alkotását készítjük, és ez már abszolút főszerepnek mondható. Egy háromgyermekes anyát játszom, az alkotás címe: Egy nap. Nehéz róla beszélni, mert teljesen hétköznapi történetet ír le. Nincsenek benne nagy fordulatok, ettől a minimálszituációtól lesz szerintem sajátos. Ami nagyon nehéz, hogy gyerekekkel forgatunk, ez mindig egy kicsit kiszámíthatatlan helyzet. Egy profi színésznek ráadásul nem könnyű azt a fajta természetességet megtalálni, ami a gyermekszereplők sajátja.
– Deák Kristóffal a Mindenki forgatása alatt moralizáltak annyit az énektanárnő szerepéről, mint ami a sajtóban és a kommentekben elindult?
– Casting után beszélgettünk a könyvről, és nagyon hasonlót gondoltunk a rendezővel erről a szerepről. Izgalmas látni, hogy a nézők sokféleképp fejtik fel a jellemét vagy akár a történetet. Van, aki egy nagy parabolának tartja, a hatalom kontra közösség képének, van, aki pedagógiai szempontból szemléli, az oktatás hibáit és buktatóit látja összegezve benne. De akad olyan is, aki szimplán egy történetet lát, amely egy gonosz tanárról és a bátor gyerekekről mesél. Nekem mindig kicsit lehangoló, ha gonosznak állítják be a tanárnőt. Nagyon leegyszerűsített értelmezése ez a karakternek. Pedig szerintem Erika néni egy olyan ember, aki azt gondolja, hogy a maga módján jót tesz. Színészként a motivációt kell megértenünk. Kicsit olyan, mint amikor egy szülő empátia nélkül szereti a gyermekét, és nem abból indul ki, hogy mitől érezné jól magát a gyermek. Azt hiszem, hogy ennek a filmnek nem is a valóságábrázolás a célja, hanem valamiféle idea felmutatása. Ha az emberek képesek volnának összefogni, akkor olyan dolgokkal tudnák felvenni a harcot, amelyekkel egymagukban nehéz megküzdeni. Mindenesetre nagyon jó, hogy ekkora vitát generált a Mindenki.
– A forgatáson érezte, hogy kivételes munka születik?
– Egyértelmű volt, hogy ez egy nagyon jó forgatókönyv, és az is kiderült, hogy iszonyatosan nyugodt, precíz, jó hangulatú forgatásról van szó. De erre a sikerszériára nem lehetett számítani.
– Nemzetközi filmekben gondolkodik?
– Ha valaki megkeres, tehát valami következik nekem ebből a sikerből, boldogan élek vele. Nem látom azonban magam előtt, hogy innentől nemzetközi filmes karrierem induljon be. Kristóf viszont sokat profitálhat ebből a sikerből. Nekem nagyon jó, hogy Magyarországon a szakmámból élhetek, szerintem az itthon fellelhető kulturális sokszínűség nagyon izgalmas.
– Miért érezte úgy, hogy Pintér Béla társulatában – tizenegy év elteltével – állandó tagként nem folytatja tovább?
– Egy éve mondtuk ki, de már érett ez a pillanat. Szerintem Bélának mindig kellenek új személyiségek, akik valamelyest alakítják a történeteket, tehát egy természetes folyamat része, hogy eljöttem, és persze közben nekem is szükségem van új emberekre, ingerekre. A futó darabokat megtartottam, szabadúszó színészként folytatom. Mostanra – tizenegy év kortárs szerzői színház kortárs témái után – nagyon hiányzik, hogy Shakespeare-t vagy Csehovot játsszak, bár a szabadúszó helyzetben nagyobb esélyem van a függetlenek felkérésére, akik rendszerint nem a klasszikusokhoz nyúlnak. Fogalmam sincs, hogy például a jövő évadban mit fogok csinálni.
– A Katona József színház Sufnijában játssza a Maléter Pál özvegye ihlette, Pali című monodrámát, amely nemcsak műfaja okán, de a történetet megélt nővel való élő kapcsolat miatt sem mindennapi munka.
– A PanoDráma verbatim színházi műfajáról van szó, aminek éppen az a lényege, hogy interjúk alapján készülnek előadások. Általában valamilyen társadalmi témát járnak körül. A korábbi darabokkal ellentétben itt egyetlen ember sorsán keresztül beszélünk a választott témáról, ez esetben 1956-ról. Nem szokatlan számomra, hogy interjúk során megismerem az alanyt, akinek a sorsát megjelenítem. Gyenes Judithtal három-négy alkalommal beszélgetve, tizenkét órányi felvett anyagból született meg a hetvenperces előadás. Magam is sokat megértettem a forradalomból, és sok ismerős mondta, hogy jó lenne diákoknak bemutatni.
– Korábban valahol úgy fogalmazott, hogy szinte semminek nincs következménye ebben a szakmában.
– Igen, ezt így látom. Kérdés, hogy vajon az Oscar-díj utáni fokozott érdeklődés tizenöt percig tart-e, vagy tovább. De a nagyobb kérdés, hogy adódnak-e újabb értékes feladatok a mostani, engem körülvevő figyelem kapcsán.