Kellő munkabírású zsenik megengedhették maguknak, hogy kiadatlan titkaik legyenek. Ilyen titok volt Arany János népdalgyűjteménye, amelyet Kodály Zoltán adott ki 1952-ben, a költő halálának 70. évfordulóján. A nagy bajuszú romantikus hős és hazafi, a kiugrott vándorszínész, a népi sarjadék, a drámai hősszerelmes, Petőfi hű barátja, az eleven szókincstár és a komor balladaszerző közismert képéből többnyire hiányzik a gitárt pengető, szép hangú dalnok alakja. Pedig Arany már gyermekkorában kikönyörögte szüleitől a hangszert, amellyel elbújhatott egy rendes világba, ahol tisztességes törvények uralkodnak: ritmika, dallam, szótagszám. Kodály Zoltán nagyszalontai munkálkodásának, Arany János népdalgyűjteményének története izgalmas és a köztudatból, illetve a közoktatásból erősen hiányzó kultúrtörténeti epizód.
A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) iparművészeti tagozatának Arany–Kodály címen a szentendrei MANK Galériában nyílt legújabb kiállítása sajnos nem pótolja a hiányt. A Szentendrei Régi Művésztelepen a fenti intézmények képviselői nagyszerű, gazdag tematikus tárlatokat hoznak tető alá az utóbbi években, ahol kéz a kézben jár praxis és jelentés, ecset és ethosz. A kitekintés most is kellően nagyvonalú, változatos, érdekes: Lencsés Ida kurátor (Ferenczy-díjas kárpitművész, a MAOE iparművészeti tagozat vezetőségének elnöke) minden lehetséges zsánert összeszedett, kisplasztikától a plakátig. A harminchárom művésztől látható hatvan munka mind egyéni vizuális látásmóddal közelít költészet és zene találkozásához.
D. Udvary Ildikó, a Pesterzsébeti Múzeum igazgatója megnyitóbeszédében kompozíció, ritmus és színek crescendójáról, vizuálisan felhangzó zenei képletekről beszélt, és Kodályt is idézte: „Arany János az én doppelgangerem, előrevetített árnyékom.” Ebből, vagyis a kiállítás apropójául szolgáló háttértörténetből az egyszeri látogató semmit nem fog fel. Minden érintett – művésztől kurátoron át újságíróig – örömmel nyugtázza Arany János és Kodály Zoltán különös találkozását. Épp csak a néző marad ki belőle. A történet nincs leírva. A megnyitóbeszéd nincs kinyomtatva. Nincsenek kísérőszövegek. Bárki gyönyörködhet a művekben, érdemes is. De honnan tudja egy külföldi látogató, hogy ki az a bajszos meg az a szakállas ember azzal a sok fura betűvel meg hangjeggyel? És mint mondottam, feltehetően a legtöbb magyar sem tudja, mit csináltak ők ketten együtt különböző idő-, de azonos tudatsíkban.
Magyarázat pedig nem azért szükséges, mert mindig mindent meg kell magyarázni (más MANK-béli tárlat kapcsán már leírtam ugyanitt: fölöslegesek a címek; de az egy másik kiállítás volt, és mindegyikre más törvények vonatkoznak, ezt nem lehet megúszni…), hanem mert két művészóriásunk találkozása hallatlanul érdekes. Formanek Zsuzsa üveg- és agyagömlenyei, Szalay Edit tárogatóbillentyűket idéző ékszerei vagy Kovács Péter Balázs roncsolt-égetett-folyatott kapcsos könyve tökéletesen működik magában is. Ahogyan a tárlat egyik csúcspontja, Rozsnyai Béla zenélő szobrai, csengő-bongó, játékra csábító hangépítményei is.
Már önmagában azért érdemes ellátogatni a kiállításra, hogy doboljunk egy kicsit a hangszobrokon – ilyen lehetőség speciel sem Aranynak, sem Kodálynak nem adatott meg. Ám a tárlat egésze a dokumentált történet és kontextus híján olyan, mint egy befejezetlen kézfogás. De legyünk bizakodók: a közös gondolkodás ígéretes kezdetének folytatása nyilván ott rejtőzik valahol a jövőben.
A kiállítás január 18-ig tekinthető meg a szentendrei MANK Galériában.