És miután jólesően feltöltődtek a bágyadt nap és a gyaloglás adta meleggel, lépjenek be a hűvös terembe. Erősítsék meg előtte a lelküket, mert amivel ott szembesülni fognak, az olyan szinten megrázó, hogy ha sikerül mindent elolvasniuk, ami a termen körbefutó hatalmas pannókon található, ha sikerül aprólékosan végignézniük a vitrinekben kiállított tárgyi emlékeket, akkor minden bizonnyal szükségét fogják érezni, hogy lefelé is gyalog menjenek. Boldogok lesznek, hogy kint fény van, jóleső meleg és béke… Főleg béke.
A tárlatot összeállító Margittai Gábor és Major Anita az első világháború balkáni harcaiban fogságba esett magyar katonák sok tízezer ember életet követelő halálmarsát mutatja be. 1915 őszétől összesen 85 ezer katonát indítottak útnak a szerb hadszíntérről és tereltek át embertelen körülmények közt a Balkánon, hogy végül a Szardíniához közeli Szamár-szigeten fogolytáborba vessék őket. A könyörtelen menetelés után alig 25 ezer ember érkezett meg a börtönszigetre, és onnan alig pár ezer térhetett csak haza.
Az első világháború pokla valahogy kikopott a köztudatból. Pedig ha jól belegondolunk, ha letöröljük a feledés porát a régi emlékeinkről, felsejlik egy-egy történet, egy-egy öregasszony fájdalmas arca a gyermekkorunkból, aki elesett férjének vagy fiának megsárgult, katonaruhás képét szorongatja, egy már porladó levelezőlap és egy gyászjelentés, amit a padláson találtunk, és elszakadt az összehajtás mentén, mert valószínűleg sokszor szét-, majd elolvasás után ismét összehajtották, és azt írták rajta, hogy tudatjuk, hogy fia, ifj. Varga Mihály hősi halált halt itt és itt…
És aztán megtaláljuk az elkorhadt fejfáját, amelyen még kibetűzhető, hogy „élt 19 évet”. Hősi halott vagy hadifogoly? Ilyen távlatból a veszteséget egyvalami különbözteti meg: a szenvedés mennyisége és – ha lehet így fogalmazni – milyensége. Ez a leírhatatlan mennyiségű és milyenségű szenvedés jön szembe velünk ezen a dokumentumkiállításon. Ránk borul, szorítja a torkunkat. Pedig gyönyörű munka. Olyan aprólékos és minőségi, mint… Mint egy műalkotás. És miért pont ez a hasonlat jutott eszembe? Mert a Szamár-sziget rabjai között magyar művészek is voltak, akik ott is alkottak, akik az elviselhetetlent is próbálták megszépíteni: Szász István festőművész, Ősz Nemes György szobrászművész, a neves festő és iparművész, Lakatos Artúr.
Bevallom, nekem nem volt erőm elsőre végignézni a kiállítást. Pedig olvastam a könyvet, és láttam a dokumentumfilmet is. Az egyik tárolóban az ajánlott haladási irány középtáján egy vers kézirata olvasható, Szabó Árpád hadifogoly Asinarián, vagyis Szamár-szigeten írt verse: „…Óh, kedves jó anyám / Ha látnád fiadat / Segíteni nyomorán / Kinyújtanád karodat / Messze vagyok tőled / De jó is, hogy nem látsz / Megszakadna a szíved / Emésztene a gyász / Ne is tudj Te erről”. Eddig bírtam, de a kiállítás szeptember tizedikétől Székesfehérváron lesz látható, majd ott megnézem a többi részét is. Tartozom ennyivel – és szerintem mindannyian.