Ha nem képződik meg a hallgatóban, az ünneplőben az eredeti esemény valósága, ha nem kerül tapintható közelségbe az ott lévő emberek akkor még természetesnek és őszintének, sőt spontánnak ható tevékenysége, ugyancsak nehezen tud azonosulni az ünnep(lés) lényegével. Pedig gondoljuk csak meg, hány helyszínen hány beszéd és hány ünnepi mozzanat próbálta felidézni annak a március 15-i napnak az eseményeit az elmúlt közel 170 esztendő alatt…
Egyszóval: nehéz felidézni, mi történt aznap, pedig a suta vagy jól sikerült beszédeken túl történeti és irodalmi munkák százai, ezrei is kísérletet tettek rá, több-kevesebb sikerrel. Az esemény mégis elvesztette szakrális jellegét, elkopott, és egyre nehezebben tud bárki visszavinni bennünket a gyökerekhez, hogy érezzük annak a napnak az ízeit.
Egyvalakinek mégis sikerült – számomra legalábbis az ő munkája a mérce – hangulatában maradéktalanul leírni, mi történt 14-én és 15-én: Mikszáth Kálmánnak a Jókai Mór élete és kora című, a többi könyvénél méltatlanul kevésbé ismert, regényes életrajzában.
Talán azért sikerülhetett, mert nem az volt a célja, hogy leírja a nagy napot, hanem hogy leírja Jókait (aznap is, a nagy napon – is).
Néhány részlet segítségével ezt igyekszem most megmutatni önöknek, de szerintem olvassák el az egész könyvet: megéri. (Olyan lesz, mintha ott lennének.) És hogy Mikszáth honnan tudott minden részletet? Valószínűleg Jókaitól; akkor még ilyesmiket is megbeszéltek az Országgyűlés folyosóin.
Először is egy idill – hogyan lakoztak együtt, Petőfi és Jókai: „…Petőfi ősszel megházasodott, s a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a »feleségek feleségét«. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival (…) Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták (…). Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.”
Majd jönnek a tervek: „A programot is megtervezték. Lesznek beszédek. Lesz ökörsütés. Petőfi egy verset ír erre a napra, amit maga fog elszavalni. Végre pedig a nép megállapodik a kívánalmak iránt és pontokba önti azokat.”
Elkészülnek tehát a pontok: „Még aznap nyélbe ütötték a tizenkét pontot. (…) Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehet elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörülték az egyenlőség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?), és a nemzeti bankot tették a helyébe.”
És nem csak ezért, de: „Mindenki arcán öröm ült. A pipereüzletekben nemzeti színű kokárdákat varrtak. A Pilvax reggeltől estig tele volt, mint egy búcsújáró hely. Az emberek azt mondták, hogy egy kis szabad friss levegőt mennek oda szívni, pedig ott csak pörkölt kávé szag volt, de az is jólesett a tüdőnek e nevezetes helyen.”
Jókai 14-én este hazaindul a kávéházból: „Úgysem mert Petőfi nélkül hosszan kimaradni, nehogy zavarja a háziakat. Az ilyenekben is gyöngéd volt. Örült, mikor most tizenegykor még kivilágítva találta a kis lakást a Dohány utcában. Petőfi akkor tette a végsimításokat a Nemzeti dalon, melyet egész délután és este komponált. Petőfiné magyar pillangós főkötőt varrt a lámpánál, csak »a legszeretettebb anya« aludott csöndesen a másik szobában, mert Petrovicsné éppen látogatóban volt a menyénél. Hallván az érkező Jókai lépteit, átment utána szobájába és felolvasta neki a Nemzeti dalt. Jókai elragadtatásában a költő nyakába esett, és majdnem agyoncsókolta.”
Másnap délelőtt a Pilvaxban Jókai sopánkodva megállapítja: „Nem rebellis a magyar korán reggel”, majd felolvassa a 12 pontot, Petőfi pedig – főpróba gyanánt – a Nemzeti dalt.
A lelkesedés nő a szemerkélő eső ellenére is. Jókai ezt kiáltja: „Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?” Aztán Landerernél megtörténik a nyomtatás, Irinyi pedig az utcára rohan az első példányokkal: „e kis darabka sustorgó papír előtt még a kalapokat is levette a közönség, s fedetlen fejjel állt ott az esőben, mintha imádkoznék.”
És ekkor még Mikszáth is ezt írja, szinte szabadkozik: „Mily bohóság a történelem szemben a valósággal! A krónikás összerakja az eseményeket, az indokokat, bepillantást hagy a rotyogó fazekakba, ahol azokat főzték, szemlélhetővé teszi a füstöt, mely a kéményen kiment, a lángot, amely azokat felforralta, de nem képes elővarázsolni a hangulatot, a miliőt, melyben történtek.”
Pedig neki sikerült megmutatni a hangulatot – és milyen finoman! –, bárhogyan szerénykedik is. Következzék egy utolsó idézet ennek bizonyítására, és a megismételt kérés: olvassák el önök is (újra) az egész művet: „Már ekkor megkezdődött a Nemzeti Színházban az ingyen előadás. Théâtre paré meghívott vendégekkel gyönyörű látvány, de egy ingyen előadás még sokkal szebb. A nép összevissza töltötte meg a páholyokat, zártszékeket és a karzatot. Mesterlegények, kofák ülnek a páholyban, előkelő delnők az olcsó helyeken, ki ahová be tudott férni, s mégsincs orrfintorgatás, sem otkolonos üvegre szükség. Hiszen az egyenlőség még csak egynapos.”