Miért jelentek meg a mesterséges nyelvek, miért szánt arra valaki időt és energiát, hogy így teljesítse ki a tehetségét, erre fordítsa élete egy darabját? Többféle motivációja és célja lehetett. Például egy új, titkos nyelv megalkotása, legyen szó akár egy gyerekekből összeverbuválódott banda titkos nyelvéről, akár egy titkos szervezet vagy bűnbanda kódolt kommunikációjáról.
Vagy például az istenekkel vagy Istennel való párbeszéd egy ősibb, tehát tökéletesebb változatának visszafejtéséről. A XII. században Szent Hildegárd által lejegyzett lingus ignota ezek közé tartozott, mesterséges szabályait felülírta, hogy isteni eredetűnek, sugalmazottnak gondolták. Hasonló volt a közel-keleti balaibalan is, amely egy szép kabbalista kísérlet volt arra a XVI. században, hogy rekonstruálják a Bábel tornya körül kialakult forgatagban elveszett paradicsomi nyelvet, amelyen elképzelésük szerint Ádám és Éva is beszélgetett.
Nagyjából ide sorolhatjuk még a nyelvtökéletesítésre tett próbálkozásokat is, amelyeknek íve a dokumentálható sok ezer év alatt szépen visszaadja, hogy egy-egy korban mi izgatta leginkább az embereket, milyen volt a közhangulat. Az V. századi Egyiptom területén Horus Apollont Hieroglyphika című művében még a tökéletes írott nyelv kidolgozása érdekelte, a reneszánsz értelmiségét a madarak nyelve, a XVI. századi angol John Dee polihisztort és okkultistát pedig a mágia nyelve – a világ összes nyelvének, azaz tudásának generatív mátrixa –, ahogy állítólag követőit, a rózsakereszteseket is.
S eljutunk egészen a XIX. és a XX. század fordulójáig, amikor egyrészt a nemzeti nyelvek előretörése lassan végleg háttérbe szorította a közös nyelvként használt latint, másrészt a távközlés és közlekedés rohamos fejlődésével „összement” a világ, és előkerült az a gondolat, hogy legyen egy nemzetektől független nyelv, amely mindenkinek egyenlő nyelvhasználatot biztosít, és nem utolsósorban áthidalja a kereskedelem és politika nyelvi eredetű problémáit. A lelkesedés nem ismert határokat, szinte egy újabb Bábelben érezhette magát a kor embere. Louis Couturat és Leopold Leau 1903-ban publikált Histoire de la langue universelle (Az univerzális nyelv története) című könyvében 38 új mesterséges nyelvet sorol fel, amelyek a létező természetes nyelvek összehasonlításából, kiegyensúlyozott szintéziséből – esetleg teljesen újragondolt nyelvtannal – születtek. Ezek közül kettő ma is ismert és népszerű. Az egyik a volapük, amelynek alapjait Johann Martin Schleyer német katolikus prelátus jelentette meg 1979-ben – csúcskorszakában kétszázezren beszélték, ma talán kéttucatnyian.
A másik pedig az eszperantó: a Lazar Markovics Zamenhof által 1887-ben közreadott nyelv ugyan az eredetileg áhított emberek közötti megbékélést és világbékét nem hozta el, de népszerűsége azóta is töretlen, főleg a diplomához szükséges nyelvvizsgákkal sakkozó egyetemisták körében – jelenleg 115 országban használják, és a nagyvonalú becslések szerint akár huszonötmillióan is beszélik. Végül pedig ne feledkezzünk el a művészi célból létrehozott mesterséges nyelvekről és nyelvtanokról. Egy tisztességes világteremtő író ugyanis nemcsak elképzelt kontinensek térképeit rajzolja le, nemcsak új fajokkal népesíti be a fejéből kipattant városokat, végtelen erdőket vagy bolygórendszereket, hanem ezeknek a teremtményeknek saját nyelvet is kreál. Ennek talán legnagyobb mestere az eredetileg nyelvész és filológus J. R. R. Tolkien volt, aki nagy alapossággal dolgozta ki A Gyűrűk Ura fajainak nyelvi hagyományát, jelentsen ez akár nyelvtant és szókészletet, akár írást, akár töredékes nyelvemlékeket – például: a nemestündék ünnepélyes nyelve a quenya, a szürketündék mindennapi nyelve a szindarin, az Aman partvidékén élő tündék nyelve a telerin, törpéi khuzdul nyelven társalognak, a númenori emberek pedig aduni nyelven. Ezek persze csak elvétve – atmoszférateremtő stilisztikai elemként – jelennek meg a könyvekben vagy a filmekben – Középföldén is minden szereplő egy úgynevezett közös nyelven – azaz angolul vagy a fordításoknak köszönhetően minden olvasó/néző anyanyelvén – szólal meg.
Korunk másik népszerű és divatos fantázianyelve a klingon, amely az 1966-ban indult Star Trek (egy időben magyarul: Űrszekerek) univerzum egyik harcias és büszke fajának nyelve. A scifi-sorozat első két évtizedében ez a nyelv csak pár halandzsaszóból és -mondatból állt, de az 1985-ös Star Trek III – Spock nyomában című filmre már egy nyelvész szakértő, az amerikai Marc Okrand segítette a nyelv pontos megalkotását. Az azóta is fejlesztett fantázianyelv már nyelvkönyvekkel, szótárakkal (van magyar–klingon is!), komoly nyelvápoló tevékenységet folytató Klingon Nyelvi Intézettel (ww.kli.org) és a nyelvtanulást segítő mobilos applikációval segíti a nyelvvizsgára (!) készülő érdeklődők tanulmányait. Sőt, van már egy földlakó embertársunk, akinek klingon az anyanyelve. Az idén huszonkét éves Alec Speerst édesapja, a Star Trek-rajongó nyelvész és egyetemi tanár d’Armond Speers sajátos kísérletéhez használta fel: élete első három évében csak ezen a mesterséges nyelven beszélt hozzá.