Brian Fee néhány korábbi munkája is kiemelkedett az animációs filmek mezőnyéből – nem a túlerőltetett humor, vagy a posztmodern utalásháló, vagy az egyszerre több generációt megcélzó kikacsintások felé, hanem inkább az elragadó bájossággal és szeretettel megfogott tartalom, életfilozófia irányába. A L’ecsó szakácszseni patkánya vagy a WALL-E melankolikus robotkája olyan figurák lettek, akiket bármikor érdemes újra elővenni: se nem avulnak el, se nem üresednek ki – valahogy sikerült kikerülniük a fogyasztói társadalom elé pakolt mindig szebbet, mindig jobbat, mindig nagyobbat erőszakos fokozáskényszeréből.
A Verdák sorozat antropomorf autói is ilyenek – az első két rész stáblistáján Fee storyboard artistként szerepel –, minden álmukkal, vágyukkal, komplex érzelmi világukkal és nagyon is emberi rájövéseikkel együtt. Az első rész a hírnév és dicsőség akarásáról szól, melyet aztán észrevétlen szépen átfordítanak a film készítői a barátság, a haverság, a szerelem életben betöltött fontossága felé. A második rész egy vad kaland, egyszerre az autóversenyes szál fokozása egy világversenyig és egyszerre egy izgalmas kémküldetés teljesítéséig – ha akarjuk, akkor ez a gyerekek Halálos iramban-mozija.
A nemrég bemutatott harmadik rész viszont egészen különös dologról szól. Valami olyasmiről, mint amiről Darren Aronofsky A pankrátor (2008) vagy Sylvester Stallone Rocky Balboa című filmje (2006). Egy hajdan sikeres sportoló megöregedéséről és utolsó versenyéről, amelyben a hangsúly már nem az, hogy ezt a versenyt megnyeri-e vagy sem, hanem inkább az, hogy utána mi lesz vele, talál-e öregkorára új értelmet és életcélt.
A főszereplő piros versenyautó, Villám McQueen ezzel szembesül az első elbukott trófea és egy tragikus versenybaleset után: az áramvonalasabb, technikásabb edzésmódszerekkel felkészülő és gyorsabb fiatalok átvették a helyét, az ő kora leáldozott. Üres lélekkel zuhan magába, s csak nagy nehezen tudják meggyőzni a barátai arról, hogy ne adja fel, szedje össze magát, kezdjen el újra edzeni, próbálja meg még egyszer, utoljára.
Az öreg rutinos sportautó gyanakodva nézi az új generációs edzésmódszereket, öreges fejcsóválással fogadja a lelkes „motivation trainer” utasításait, megdöbben, amikor hírnevéből piaci márkát, belőle pedig reklámarcot csinálna egy rafkós üzletember. Ebben a világban útkeresése inkább botladozásnak hat, ő maga már lemondott saját magáról versenyzőként, mígnem rájön – egy öregfiúkkal végigkőolajozott éjszaka után –, hogy mi lehet új szerepe a világban: ugyanaz, mint annak idején az ő atyai mesterének is. Edzővé kell válnia!
Minden vizuális és verbális humora ellenére a Verdák 3. egy nagyon melankolikus film, még akkor is, ha a végén a célban a happy end vár minket. Nem tudom, hogy egy kisfiú ebből mit ért meg, mi a gyerekek számára az „üzenet”, de abban talán biztos lehetek, hogy ez a nagypapaságba belecsöppent korosztály mozija.
A film mintha nekik szólna igazán, és eszközeivel az ő szemüket szeretné felnyitni az élet új felfedezésére és örömeire – nem a bakancslistás hedonista vonalon, hanem az összeszedett tudásra és élettapasztalatra, illetve ezek átadására helyezve át a hangsúlyjeleket.